Meg nem tudnám mondani, hányszor láttam már az Annie Hallt, Woody Allen klasszikus filmjét. S benne hányszor hallottam e párbeszédet: „15 éve járok egy pszichiáterhez” – mondja Woody Allen Annie-nek. „15 éve!?” – kérdez vissza hitetlenkedve a lány. „Igen! Adok neki még egy évet, de aztán elmegyek Lourdes-ba.”
Bizonyára nem vagyok egyedül, aki e dialógus hallatán inkább a másfél évtizedes kezelésre figyelt fel inkább, mintsem hogy eljutott volna a tudatáig az alternatív megoldás, Lourdes. Miért is kell oda elmenni?
Később már megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy egy napon én is ott leszek, Lourdes-ban. A helyen, ami magához vonz, és aztán alighanem soha el nem enged. Pedig még 15 éves eredménytelen pszichiátriai kezelés sincs a hátam mögött, sőt, egyetlen percet sem töltöttem ilyen szeánszon. De egyszer meg kellett érkeznem Lourdes-ba!
Lourdes magához hív
Többször megfordultam már a környéken, egyre felkészültebb lettem a városból, Bernadette-nek, a parasztlánynak a történetéből, akinek a 19. század derekán ott, a Pireneusok tövében, egy barlangban megjelent Mária, a Szeplőtelen Fogantatás. Közeledtem, de a fizikai kapcsolatunkra még várni kellett. Ám ahol dolgunk van, ott előbb-utóbb felbukkanunk. Így történt ez velem is, Dél-Spanyolországból vezetett Magyarország felé tavaly az utam, és nehezen felfogható, honnan tört elő a gondolat, hogy az egyébként sem rövid, Budapestig tartó 2500 kilométert még vagy hétszázzal megtoldjam.
Késő délután érkeztem meg a városba, és egy pillanat alatt kiderült, teljesen fölösleges volt a szállodás térképe, Lourdes-ban minden út a barlanghoz, a katedrálishoz vezet. S ha még az energiavonzás is kevés lenne, akkor kisegíti az embert az a kék vonal, amelyet 2008-ban, a jubileumi évben festettek fel a lourdes-i utcákra, és a Bernadette útja nevet viseli. A lány életének legfontosabb állomásaihoz vezet, a végcél pedig természetesen a barlang, az 1858-as jelenés helyszíne. Végül, ha még a vonal sem segít, akkor utat mutat a vonuló tömeg, amely ezen az egyszerű, ünnepmentes napon is megtöltötte az utcákat. No, meg a boltok, az utcai árusok sokasága, ahol minden kapható, ami csak elképzelhető, és sok olyan, ami elképzelhetetlen, de valamilyen köze van Máriához, Bernadettehez, Lourdes-hoz, a forrásvízhez, az egyházhoz.
|
Lourdes története A Pireneusok dél-nyugati lábánál fekvő Lourdes-ban 1858. február 11-én, egy csütörtöki napon csoda történt: a környékbeli parasztlány, bizonyos Bernadette Soubirous előtt egy barlangnál megjelent egy fehér ruhás nőalak. Majd ezt követően további tizenhét alkalommal találkoztak. A transzba esett leány harmadik találkozásukkor arra kérte a jövevényt, írja le a nevét. A válasz Bernadette szerint ekkor ez volt: „Nem szükséges tudni a nevem. Gyere el még 15 napon át, nem ígérek boldogságot ezen a világon, annál inkább a jövőben!” Bernadette újra és újra elment a barlanghoz. Bernadette rövid és vitatott, betegségekkel sújtott földi élete 1879. április 16-án, 35 éves korában ért véget. Nevers város püspöke, orvosok és más hivatalos személyek jelenlétében 1909-ben exhumáltatta a holttestet. Nagy megdöbbenésre az épen maradt, miközben a kezében lévő kereszt és rózsafüzér eloxidálódott. A tíz évvel későbbi második kihantolás is hasonló eredményt hozott, az egyben maradt test önmagától mumifikálódott. Szent Bernadette – 1933-ban avatták szentté – testét 1925-ben arany- és üvegkoporsóba tették, a szülői házánál lévő, róla elnevezett kápolnában, Nevers-ben ma is látható. Szent Bernadette a betegek, a szegények és a családok védőszentje. A jelenés helyén Mária kérése, a lány elmesélése alapján kápolnát emeltek, de a felszentelésén 1976-ban, különös módon, nem volt ott. A szent helyen ma már katedrális és templomok fogadják a zarándokokat. A mocsárból lett forrás pedig azóta kiapadhatatlanul adja vízét, gyógyulni vágyok milliói isszák és fürdenek benne. Lourdes, a katedrális, a barlang a keresztény világ egyik legismertebb, leglátogatottabb kegyhelye lett. |
A kegyhely a zsúfoltságával, állandó lüktetésével együtt is maga a megtestesült nyugalom és tisztaság. Magányosok és népes zarándokcsoportok, makkegészségesek, társaik segítségére szoruló mozgássérültek, vándorok a világ minden tájáról – más és más indíttatással, milliónyi gonddal, bajjal és örömmel eljöttek, hogy a lehető legközelebb érezzék magukat az égiekhez. Mert hol máshol, ha nem ott, ahol a legenda szerint Mária, a Szeplőtelen Fogantatás is megjelent? Csendben, magukba fordulva várják ki a sorukat a barlangnál, tenyerükkel tapogatva a falat, erőt, hitet merítve bíznak abban, hogy a forrásvíz táplálta fürdőben majd testi gyötrelmeik elillannak. Pohárban, kulacsban, demizsonban, kannákban, ki tudja, mi mindenben hordják el a csörgedező vizet. Mormolják a Rózsafüzért, ki magában, ki pedig fennhangon. Vajon hányan gondolnak Máriára, hányan Bernadette-re? Elvitathatatlan, itt, a Pireneusok lábánál a helyből árad az energia.
Az átélt csoda
És biztos, mindenki más töltéssel hagyja maga mögött Lourdes-ot. Nekem, a katedrális mellett induló keresztúton derült ki, miért kellett ide jönnöm. Az egyes stációkat életnagyságú, aranyra festett szobrok örökítik meg. Az elsőnél Jézus és a római katonák. Megálltam, karnyújtásnyira a velem egymagasságú Jézus. Arcába néztem, és pár perc múltán a szobor szája megmozdulni látszott. Mintha mondott volna valamit nekem, de nem értettem. Különös izgalom lett úrrá rajtam, hirtelen körbenéztem, van-e rajtam, rajtunk kívül valaki a közelben. Csak ketten voltunk. És a száj ismét megmozdult. Hang nem jött, csak a mondanivaló. Vagy fél órán át álltunk egymással szemben, elgyengülve, remegő lábakkal indultam volna tovább. A búcsú egy mosoly volt, s egy invitálás, holnap ismét jöjjek.
A „beszélgetés” után kimerülve, sportos múltam és jelenem, férfi erőm minden tartalékát kihasználva még felkapaszkodtam a keresztút végéig, majd szinte tudattalanul néztem végig, hogy az esti fáklyás felvonuláson micsoda hittel éneklik ezrek a Regina Caelit, az Alleluját.
Azon az éjszakán nem jött álom a szememre. Egy szobortól megtudtam valamit, amire már régen keresem a választ. Az élet egyik nagy kérdésre kaptam kéretlenül is feleletet: mi dolgom ezen a Földön? Ennél azért konkrétabb volt a „dialógus”. Az elmúlt időszakban életem mindenféle változással volt terhelt, válás sok-sok éves házasság után, munkaügyben is megannyi kérdőjel. Magától értetődően a választható utak megtalálása, számbavétele rendszeresen gondolkodtatnak, ám Lourdes-ba nem azzal a kifejezett szándékkal indultam, hogy ott majd érkezik a konkrét válasz. Egy szoborral való beszélgetésre végkép nem voltam felkészülve. De ott, a lourdes-i keresztúton mégis segítséget kaptam, hogy merre tovább. Így, égi útmutatással azért könnyebben indul el az ember.
Töprengtem, vajon miért kell másnap újra mennem? Izgultam, szorongtam. Nem minden nap történik meg az ilyesmi. Délelőtt halogattam az újbóli találkozást. Sétáltam a mindennapi életét élő kisvárosban, ahol éppen úgy járnak piacra, dolgozni, ügyeiket intézni a helyiek, mint bárhol másutt. Még egy vizit a barlangnál, még egy korty víz a kútnál, merengés a napsütésben: évek óta motoszkált bennem Lourdes, és most itt vagyok. A barlang, a templomok, a forrás, a keresztút szobrai, mind évtizedek óta ezen a helyen. Miért pont most érkeztem meg? Alighanem most voltam kész a szobor mondanivalójának megértésére.
Délután újra megtaláltam az alkalmat, hogy kettesben maradjak a szoborral. Már nem mozgott a száj, de mintha egy mosoly végigfutott volna az arcán. Talán azért, mert célba ért a mondanivalója? Lourdes-ban kérdés nélkül kaptam választ egy régi kérdésemre. Egy szobortól? Vagy a helytől? Lényegtelen. Mindenesetre ott kellett lennem azért, hogy felbolydult életemben a nyugalmat, a harmóniát ismét megteremtsem.
|
A legfrissebb szám tartalmából:
• Az álmok titokzatos világa |
