D. Tóth Kriszta: Gorillázás Pizzaországban

Tizenkét éves voltam, amikor először sílécre álltam. Anyám 35, apám 39. Hónapokig gyűjtögették a síelésrevalót, aztán kiszámoltuk a „napidíjunkat” – vagyis a naponta maximálisan elkölthető csehszlovák koronát. Megpakoltuk a kerek lámpás Zsigulit, készítettünk vagy egy tucat párizsis szendvicset, és útra keltünk. A sífelszerelést innen-onnan kértük kölcsön. Az egyik lécemen például egy ismeretlen eredetű, nagyjából egy centi átmérőjű lyuk éktelenkedett középtájon. Anyám citromsárga sícipője az ötödik napon kettétört a talpán. Apámnak meg enyhén szűk volt a síruha, nem is értem, hogyan fért bele. De minket egyáltalán nem zavartak a „szerkó” hiányosságai. A Zsiga kihúzta egészen a csehszlovák–lengyel határig, ott letáboroztunk. Drága anyám nem bírta ki a sípályáig, és rögtön az első délután fölcsatolt a falu libalegelőjén. Úgy félúton járhatott a dombon lefelé, amikor elveszítve egyensúlyát, belekapaszkodott a legközelebbi vízszintes tereptárgyba. Csak amikor a helyi erők kirohantak a házból, a tévéadást reklamálva, akkor derült ki, hogy az antenna zsinórját találta meg. Engem meg másnap úgy fejbe vágott hátulról a tányéros felvonó, hogy kénytelen voltam másfél órás kényszerpihenőt tartani. De esténként, amikor az otthonról vitt konzervsóletet ettük, mindez nem számított. Vörös volt az arcunk a hidegtől, és könnyes a szemünk a röhögéstől. Így sítáboroztunk mi akkoriban.

És ugyanerre vágytam egészen azóta, amióta nekem is lett egy saját lányom. (Mínusz az antenna meg a felvonótányér.) A csetlésre-botlásra a hóban, a műanyag teáspoháron melegedő fagyott ujjakra, az otthonról hozott hozzávalókból főzött vacsorákra, no meg persze a napközben történtek esti könnyes-röhögős mesélésére. Szóval, alig vártam, hogy Lola betöltse a negyedik évét, és érdemes legyen sílécre állítani. A társaság szinte észrevétlenül hízott nagyobbra és még nagyobbra, amikor először apámék, majd Alex szülei és húga jelentették be, hogy csatlakoznak. Így lettünk végül tizenegyen, elfoglalva az olasz apartmanház csaknem teljes második szintjét. A tizenegy emberből azonban csak hármunknak volt korábban síléc a lábán, így a családi sítábor mókafokozata nem ígérkezett alacsonynak… Lássuk be, kevés viccesebb látvány van annál, mint amikor egy nagyjából nyolcvanöt kilós, egyébként méltóságteljes angol úr hatalmasat zakózik a szinte vízszintes kezdőpályán. Vagy, amikor az angol nagyi föl-, majd szinte azzal a lendülettel le is csatol, merthogy „hideg a hó és csúszik”. Vagy mondjuk, amikor én csak és kizárólag akkor esem el, amikor, khm, egy helyben állok… de akkor majdnem mindig, méghozzá felvonótányér nélkül.

És hogy mit csinált mindeközben a lányunk? Aki járt már sípályán, biztosan tudja, milyen az, amikor az ember éppen a hegy közepén állva szerencsétlenkedik a felszerelésével, miközben egy nagyjából százcentis, bukósisakos, törpe alakú síelő lény úgy 60 kilométer per órás sebességgel elhúz mellette… Lolánknak egy hétig szinte csak a hátát láttuk. „Olyan, mintha repülnék, mama!” – kiáltotta, és hátra se nézett többet. Egyáltalán nem érezte a sebesség veszélyét, egészen addig, amíg föl nem vittük egy hosszabb pályára. Nagyjából a feléig lejött, majd amikor észlelte, hogy apró lábai nem bírják tovább kontroll alatt tartani a síléceket, leült, és közölte, hogy elfáradt, és pihennie kell. „De a legjobb az lenne, mama, ha hoznál nekem egy kekszet, légyszíveskérlekszépen.” Miután megértettem vele, hogy a kekszeszacskó odalent van a völgyben, közvetlenül a nagymamája mellett a padon, és ha kekszet szeretne, akkor kénytelen lesz fölállni, és lecsúszni érte, nagyon nekikeseredett. Végül a lábam közé kaptam, és lesíeltem vele – miközben ő azt kiabálta, hogy „vigyázat, itt jön a gorillacsalád!”. Onnantól kezdve mindennap legalább háromszor „gorilláztunk”. Esténként pedig, amikor nem otthon főzőcskéztünk, aktuális kedvencét kapta vacsorára – sajtos pizzát olívabogyóval. Elvégre, ugye, „Pizzaországban” voltunk. Szóval, ha a család többi tagja nem is lett a síelés, a hó és a hideg szerelmese, egy bizonyos százcentis lény biztosan rendszeres látogatója lesz a lejtőknek. Feltéve, ha kéznél van a keksz és a pizza. No meg a mamagorilla…