Máté Krisztina: Végre én megyek a gyerekekért az oviba!

– Hogy vagy?

– Szerinted?

– Ahogy rám nevetsz, és ahogy elnéztelek, amint vidáman integetve, kisimult arccal, ruganyos léptekkel közelítetted meg a kávéházi asztalunkat, arra kell gondolnom: remekül.

– Tényleg jól vagyok.

– Eltelt néhány hónap azóta, hogy a férjeddel, Bárdos Andrással már nem dolgoztok a TV2-nél. Tudod, mit nem értettem ezzel kapcsolatban? Hogy miért értétek be egy kétmondatos nyilatkozattal annak a kommentálását, hogy felálltatok a széketekből. A sajtóközleményből mindössze az került napfényre, hogy közös megegyezéssel és gazdasági okok miatt intettetek búcsút egymásnak.

– Ebben állapodtunk meg a csatornával.

– Így azonban rengeteg találgatásra adtatok okot. Hogy csupán egyet említsek: olvashattunk olyasmiről, miszerint Andrásnak felkínálták, hogy maradjon a csatornánál, ő azonban nélküled erre nem volt hajlandó.

– Nézd, ezt én is olvastam. De nem tudok erről. Komoly döntéseket kellett meghoznunk az elmúlt egy-két évben, ezeknek a következménye volt a szakítás. De – és ezért elnézést kérek – erről nem mondhatok többet.

– Mi volt a legnehezebb az eljöveteletek utáni első periódusban?

– Andrásnak már több ilyen jellegű élménye és munkahelyváltása volt, nekem ez az első. Ő hat évet töltött ennél a cégnél, én tizenkettőt. Egy rossz házasság után is marad űr az emberben ennyi idő elteltével. De magamon is meglepődtem, mennyire rövid idő telt el ahhoz képest, hogy alig jut eszembe a csatorna. Ha ezt korábban tudom, sok mindent másképp csinálok. Azt viszont el kell mondanom, hogy emlékezetes tizenkét év áll mögöttem. Felnőttem. Férjhez mentem, lett két gyerekem, pont ennyi ideje tanítok a Színművészeti Egyetemen. Ledoktoráltam, és a televíziózásban minden olyan műfajban kipróbálhattam magam, ami érdekelt. Voltam híradós, játékvezető, főszerkesztő, producer. Mire vágynék még? Én ezt akartam kislány korom óta. Elvégeztem két egyetemet, és volt, hogy öt-hat helyen dolgoztam egyszerre. Lassanként azonban rá kellett jönnöm: nem tudtam, mivel jár két teljes állás betöltése egy, aztán két, hétvégenként pedig négy gyerek mellett, miközben arra is törekedtem, hogy maradjak jó társ, feleség és anya.

– Mennyire voltál kibékülve az eredménnyel?

– Nem sikerült minden, de ami igen, arra büszke vagyok. Sok olyan dilemmán vagyok túl, ami a korombéli nők legtöbbjét megviseli. Gondolj bele, hányunknak kell döntenie arról, hogy kockáztassa-e a karrierjét, ha szülni akar, és hány kisgyerek mamája szenved attól, hogy többet és mást is szeretne, mint jó anya lenni.

– Amikor eldőlt, hogy kész, vége, többé nem vezettek híradót, mire gondoltál először?

– Ez egy hosszú folyamat volt, nem egyetlen pillanat. Amikor az érveket soroltam pró és kontra, gyakran gondoltam a karácsonyra. Hogy nekünk is olyan lesz, mint a többi, normális családnak. Tizenegy évig december 24-én mindig én vezettem az esti híradót. Aztán, amikor elmondtam a kisfiamnak, hogy többet nem megyünk a tévébe dolgozni, visongva mesélte mindenkinek: „Képzeld, ezután anyamama, meg apapu jön értem az oviba! Ők visznek úszni, karatézni!” Összeszorult a szívem attól, hogy milyen boldog. Ráadásul a kétéves Anna most lett bölcsődés. Egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy éppen a kora esti órákban ne legyek velük, és hogy csak este nyolckor lássam őket, amikor hazaérek. És ilyenkor az ember – még ha fontos is neki a karrierje, ahogyan nekem is az – elgondolkodik, mi mennyit ér, majd döntéseket hoz.

– Nem hiányzik a tévézés?

– Nehéz erre igazán őszintén válaszolni. Egyelőre nem, de ekkora dózis után ez természetes. Lehet, hogy majd fog. Kérdeztem is Andrástól, mi lesz, ha minden utamba eső ipari kamerába belemosolygok majd? De szó sincs ilyesmiről. Egyébként nem adtam fel a tévézést. Tele vagyok ötletekkel, csak éppen az eddig elengedhetetlenül fontosnak vélt dolgok közül már több is jelentéktelennek tűnik.

– Úgymint?

– Lemondtam a híradózásról, és egy ideje kevésbé foglalkoztat a napi politika. Azonban a szakmámtól nem akarok megválni. Szerencsére nem kell kapkodnom, van módom végiggondolni, hogyan építsem fel azt, amit elképzeltem. De erről még korai lenne beszélni. Egy biztos: nem vágyom senkinek a meglévő helyére.

– Ez egyértelmű mondat. Az emberek leginkább ilyennek képzelnek téged: megközelíthetetlennek és szigorúnak. Holott, aki akár csak két szót vált veled, könnyedén rájöhet, mennyiféle más vonás is színesíti a jellemedet.

– Sokat tettem azért, hogy a kollégáim, illetve a főnökeim elsősorban ne nőként kezeljenek. Azt akartam, hogy a munkámat ismerjék el. Ehhez elengedhetetlen pajzs volt, hogy határozott legyek. Vagy legalábbis annak tűnjek. Így sikerült. Kétségtelen, hogy ez sok kellemetlen helyzettől védett meg, ugyanakkor kicsit rám ragadt, hogy kemény vagyok. Ez a világ azonban már rég nem a macsó férfiaké. Halálosan unalmas, hogy nem veszik észre: legalább annyira meg kell játszaniuk magukat, mint a nőknek. Annak ellenére, hogy ha nem is mondjuk ki, igaz: a legtöbb nő még mindig díszzsebkendő a férfi oldalán. Én pedig soha nem akartam az lenni. Ráadásul észre sem veszik, hogy a női és férfiszerepek újrafelosztásakor mennyire aránytalan lett a végeredmény. Ettől függetlenül ezen a pályán is vannak helyzetek, amelyekben az ember nem bánja, ha nő.

– Például?

– Mondjuk, Magda Marinko biztos nem nekem adott volna interjút a börtönben, ha nem szőke, hosszú hajú, fiatal lány lettem volna.

– Visszatekintve úgy gondolod, mindent jól tettél?

A beszélgetés második felét az e heti Nők Lapjában olvashatjátok!