Megbeszéltük, hogy egy belvárosi presszóban találkozunk. Percre pontosan érkezett, és teljes nyugalommal közölte: tegnap tudta meg, hogy ugyanebben az időpontban a város másik végébe kell mennie egy egyperces videoklip forgatására. Azt tanácsolta, jöjjek én is, menjünk az ő kocsijával, így sokkal egyszerűbb lesz, és gyorsan végzünk.
Összeugrott a gyomrom az idegességtől: először is hogyan lesz ebből interjú? Másodszor biztosan hosszú ideig tart, és nem tudok annyi pénzt bedobni a parkoló automatába, hogy elég legyen. Harmadszor a kocsiban próbáltunk meg beszélni a harmóniáról, ami felettébb stresszesnek bizonyult a szabálytalanul kanyaradó autók és az össze-visszafutkosó gyalogosok között. A stressz igazán akkor uralkodott el rajtam, amikor beértünk a stúdióba, és ugyan a klip felvétele valóban csak néhány percig tartott, az előkészületek azonban legalább két órát vettek igénybe.
De Rózsi – aki korábban nem a türelemről és a harmóniáról volt híres – mindent a lehető legnagyobb nyugalommal, békével tűrt. Sőt, közben engem látva időnként elismételte: „Nyugalom, nyugalom, rögtön végzünk!” Aztán tényleg végeztünk, időben visszaértünk a kocsimhoz, nem büntettek meg, és amikor befejeztük az interjút, én ismét kiegyensúlyozottnak éreztem magam.
| Egy hullámhosszon |
– Az életemben egyértelmű volt, hogy a harmóniát az igazi társ jelenti – mondja Demjén Rózsi. – Miután rátaláltam arra, akivel élni tudok, azonosak az értékeink, egy hullámhosszon vagyunk, nyugodt lett az életem. Rebeccával több mint húsz évvel ezelőtt ismerkedtünk meg New Yorkban, aztán összeházasodtunk, és az életem lassan átalakult.
– Ez volt az első házassága?
– Nem, korábban kétszer voltam nős, de azok a kapcsolatok nem hasonlíthatók össze a mostanival. Mint ahogy az akkori énem sem a maival. A szó legrosszabb értelmében a csapongások jellemezték a korábbi életemet, de úgy gondolom, hogy ez a fiatalságnak is a velejárója. Ráadásul, ha valakinek az életét hivatásszerűen a rockzene, a színpad, az utazások, a turnék, a bulik töltik ki, akkor ez még inkább elkerülhetetlen. De úgy hiszem, amikor megtaláltam az igazi társam, utána egyszerűen lenyugodtam, más értékek szerint kezdtem el élni. Közhelyszerűen hangzik, de biztos vagyok abban, bármennyi idős is az ember, mindenki arra vágyik, hogy megtalálja az élete párját, a másik felét, akivel aztán harmóniában élheti le az életét.
– Ezt nagyon szépen mondta.
– Amikor az ember átlépi a hatodik X-et, addigra már sok mindenen túl van, rengeteget változik, és nem azt mondom, hogy konszolidálódik, mert nem ez a megfelelő szó erre, inkább jobban látja azokat az összefüggéseket, amelyektől megérti az életét, és azt, hogy mi, miért történt vagy történik vele. Az embernek még fiatal a lelke, de a szelleme már érett, ami bölcsebbé, nyugodttá teszi.
– A felesége hatására költöztek el egy tanyára, jó messzire a fővárostól?
– Közrejátszott benne ő is, de én mindig városban éltem, és titkon arra vágytam, hogy a természet közelében lehessek, állatok vegyenek körül. Ez teljesült, nemcsak a vidék állatai, hanem a sajátjaink – hét lovunk, három kutyánk és két macskánk – is boldoggá tesznek bennünket. Kimondottan áldom az eszem, hogy negyvenévesen eljöttem Budapestről, az őrült nyüzsgésből, a rohanásból, a szennyezett levegőből, a forgalmi dugókból. Különleges érzés volt, amikor megtaláltuk a dimbes-dombos vidéken, Pesttől 220 km-re az erdő közepén azt a vadászházat, ami ma már az otthonunk. Különös romantikája volt annak, hogy a kocsit kint kellett hagyni a földúton – ha nagy eső esett, akkor a gumicsizmánk félig elmerült a sárban -, és hosszú gyaloglás után értünk csak be a házba. Elvarázsolt bennünket a vidék, ahol azonnal otthon éreztem magam.
| Pokolközeli állapot |
– Ez majdnem úgy hangzik, mintha a felpörgetett tempó után, amit élt, beállt volna remetének.
– Nem vagyok remete, a szomszédos faluban szinte mindenkit ismerek. A barátaim is rendszeresen meglátogatnak. Érdekes, hogy a fővárostól ez a 220 km-es távolság remekül szelektál. Ugyanis ilyen távolságot csak azok tesznek meg oda-vissza, akik igazán kíváncsiak rám, akik őszintén a barátaim. Egyébként többféle dolgot is csinálok, énekelek, zenét szerzek, szöveget írok, turnézom, és időnként fel kell jönnöm a fővárosba. Hiszen vannak dolgok, amelyek csak itt vagy innen intézhetők el. És utána olyan jó beülni a kocsiba, levezetni ezt a 220 kilométert, ami alatt nyugodtan végig lehet gondolni, hogy mi minden történt, mit intéztem, jól döntöttem-e.
– Mi az, ami hiányzik az életéből?
– Mindenem megvan, kiegyensúlyozottnak érzem magam, nem panaszkodhatok semmire. Hál’ Istennek van energiám, az egészségem is rendben van, nem vagyok kiszolgáltatott helyzetben, a magam ura vagyok, és élvezem a közönség szeretetét. Tökéletesen akkor mondhatnám boldognak magam, ha ennek a pokol közeli világnak, amiben élünk, végre vége lenne. Ha az embereknek nem kellene oly sok mindenről lemondaniuk. Nemcsak azokra az alapvető dolgokra gondolok, amelyekre szükségük lenne, hanem ami a szellemüknek és a lelküknek egyaránt táplálékot jelentene, és ez a kultúra. Bízom benne, hogy ennek a sötét világnak rövidesen vége lesz, és az emberek tényleg harmóniában élhetnek.
