A világ egyik legjobb szabad tüdős (apnea) merülője nemrég világcsúcsdöntésre tett kísérletet. Engyel Ákos normál levegővétellel 6 percig bírja a víz alatt, 100 százalék oxigént belélegezve viszont 17,5 perc a csúcsa. Bár az utóbbihoz kapcsolódó rekord (18,5 perc) egy perc híján „elúszott”, a számok magukért beszélnek. A rekorddöntési kísérletek többnyire medencében, a vízfelszínen történnek, s ilyenkor csak az idő számít. Ákos ugyan a mélységi merülést is kipróbálta, utóbbival mégsem foglalkozik, mert itthon – mély vizek hiányában – nehézkes az edzés.
| Majdnem csúcsdöntés |
Szakmai körökben is elismert tény, hogy Ákos versenyszámában a mentális stabilitásnak hatalmas szerepe van. „Ez a mostani rekordkísérletnél sem jelentett gondot – meséli. – Teljesen relaxált voltam, egy apróság mégis kizökkentett. Tizenhárom perc környékén, amikor annyira megnőtt a széndioxid-szint a testemben, hogy a felhajtóerő már nem tartott fent, süllyedni kezdtem. Tudtam, hogy nem szabad a vízfenékre kerülnöm, mert az az utolsó percekben nagyon veszélyes.” Ákos fent is maradt, ám ehhez az utolsó négy percben két ujjal meg kellett támasztania magát a medence szélén. Ez a kis intermezzo rengeteg erőt kivesz az emberből, így könnyen lehet, hogy ezen múlt a rekord.
| Miért éri meg naponta „megfulladni”? |
Ahogy Ákos mondja, 17 percig egy dologra koncentrálni amúgy is rettentő nehéz, főleg ha szenved is közben az ember. Márpedig a szabad tüdősök ezt teszik minden edzésen. „Nem könnyű, de szükségszerű a fejlődéshez. Nálam általában tíz-tizenkét perc környékén jelentkeznek az első kontrakciók, amelyeket az oxigénhiányos állapot okoz. Az első légzési inger az, hogy nyelek egyet, aztán lüktetni kezd a hasam, ami a vége felé már egész komoly fájdalmakkal jár. A rekeszizom ezzel a mozgással próbálja kipréselni a maradék levegőt a tüdőből, hogy ellássa az agyat oxigénnel.”
Ákos sokszor került már ájulásközeli állapotba, ún. szambába. Ilyenkor az oxigénhiány miatt megszűnik a test motorikus kontrollja, és izomrángások jelentkeznek. Az oxigénhiányos állapotot, a fulladásszerű élményt a profik mégis máshogy élik meg, mint egy laikus. Az edzések során a szervezetük tanul, az agy felkészült, és képes helyesen reagálni a jelzésekre.
S hogy miért éri meg naponta „megfulladni”? Ákos magyarázata így hangzik: „A sport szeretete miatt. Részben. Büszke vagyok rá, hogy bekerültem a világ élvonalába, s hogy fejben a nagy nyomás alatt is erős tudok maradni. Motivál, hogy feszegethetem a határaimat, versenyzőként pedig minél jobb eredményekre törekszem. Persze, jó lenne a dolog biológiai hátterét is megérteni. Most leginkább az hajt, hogy megdöntsem a tizennyolc és fél perces világcsúcsot, amire minden reális esélyem megvan.”
| A csúcson újabb célokat lát meg |
Erőss Zsolt egy évből legalább felet túravezetéssel, expedíciózással tölt, a 8000 méter feletti hegyóriásokból nyolcnak már lenézett a tetejéről. Első magyarként hódította meg a világ legmagasabb csúcsát, a Mount Everestet. Azért lett expedíciós hegymászó, mert ennek felel meg a fizikuma. Jó a keringése, keveset veszít az erejéből, és az 5000 méter feletti körülményekhez gyorsan, 3 hét alatt hozzászokik a szervezete. Ha pusztán csak eszik és alszik az ember, ebben a magasságban abba is belehalhat. Zsoltnak mégis egy 9 napos túra volt a csúcsa e kritikus magasság felett. Hogy odafönn mi motiválja?
„Szeretem, amit csinálok, és olyan célokat tűzök ki magam elé, amelyekért örömmel küzdök. Persze, azt nem lehet mondani, hogy örülnék a hidegnek, hónak, viharoknak, szélsőséges körülményeknek. De tudomásul veszem és leküzdöm őket, hogy felérhessek. A csúcson az ember végtelen terekkel és dimenziókkal küzd, úgy érzi, eltörpül a világban, és közben mégis helyére kerül a természetben. Aztán körbenéz, és már ott fent annyi célt lát maga előtt, hogy máris azon töri a fejét, hova másszon legközelebb” – mondja Zsolt.
| Tudni kell visszafordulni |
Ez az ideális forgatókönyv, de mit él át a hegymászó, amikor csak egy karnyújtásnyira van a csúcs… – és ott is marad? Ésszerű magyarázat érkezik. A hegymászás azzal, hogy elmegy az élet kockáztatásáig, egyben az életet teszi a legnagyobb értékké is. „Hiába vagyok a csúcs közelében, ha túl nagy a kockázat, bárhonnan visszafordulok. Ha felkészülök a lehetőségre, akkor nem nehéz megtenni.”
A Himalája K2 csúcsát támadva előfordult, hogy Zsoltnak 8250 méteren kellett feladnia. Csak 350 méter volt a célig, de az óriási hóval nem tudott megbirkózni. Ám olyan is volt, hogy a csúcsig egy kilométeres hegygerincen kellett végigmennie, maga alatt hat kilométernyi mélységgel. Tudta, hogy ott még senki nem mászott egyedül, biztosítás nélkül. Ő mégis feljutott. De bárhol feladta volna, ha csak egy pillanatig is azt érzi, nem biztonságos. Amiért valószínűleg felesége és féléves kislánya a leghálásabb. Bár ők is nyakig elmerültek benne…
| Rekord – véletlenül |
Zsolt kislánya már négy hónaposan járt 2000 méter felett, felesége pedig a legjobb expedíciós társa. Érdekes rekordjuk is született, amikor egy alkalommal 7300 méterről másztak 8400-ra. „Huszonhét órát nyomtunk le egyhuzamban, mialatt újabb és újabb időhatárokat léptünk át. Ez olyan szintű megterhelést jelentett, aminél nem tudhattuk, hogyan reagál majd a szervezetünk, hiszen sose próbáltuk. Tizennyolc órán át másztunk felfelé, majd kilenc órán át vissza. Közben a szervezetünk tartalékaiból éltünk. Én mindössze két-három deci vizet és két százgrammos energiagélt vettem magamhoz. Amikor leértünk, csodálkoztunk is: még főztünk, beszélgettünk – vagyis messze jártunk a kapacitásunk végétől.”
Ahogy Zsolt messze jár most is, és nem csügged annak ellenére sem, hogy nemrégiben térdtől lefelé amputálták a jobb lábát. A terveit ekképp összegzi: „Míg élek, küzdök és improvizálok.”
Még több történet a Nők Lapja Évszakok tavaszi számában!
Itt tudsz előfizetni!»