Megúszhatatlan, hogy olykor úgy érezzük, gyermekünk nemcsak az élvezetek forrása, életünk értelme, hanem egy undok kis hisztizsák, aki visszaél a jóságunkkal. Teljesíthetetlen követeléseivel letaglóz, a jeleneteivel nyilvánosan megaláz, és egyáltalán – az életünkre tör.
Amikor a zsúfolt buszon óvodába menet visítva követeli, hogy azonnal szálljunk le, és menjünk Afrikába elefánton lovagolni, nehezen jut eszünkbe, hogy a gyermek voltaképpen tanul. Feszültséglevezetést, a személyisége határait, a környezete tűrőképességét, a reakció-ellenreakció törvényeit. Viselkedésmintákat gyűjt.
Rendben, de hogyan viseljük ezt el, kérdezi a szülő, akinek az idegei ilyenkor pattanásig feszülnek, és legszívesebben célba juttatna egy jól irányzott pofont. A busz utazóközönsége ekkorra már két pártra szakadt: az egyik fele hangosan követeli, hogy menjünk a gyerekkel Afrikába, a másik tábor nyíltan gyermekbántalmazásra biztat. Gyengébb idegzetű szinglik ilyenkor szoktak – némi elégtétellel – hálát adni magukban a jó sorsuknak.
– Érdemes elválasztani a dackorszakot a hisztitől – figyelmeztet dr. Rigler Ilona pszichiáter, a Heim Pál Gyermekkórház Mentálhigiéniai Szakrendelésének vezetője. – Az előbbi normális fiziológiai folyamat, az éntudat kialakulásával függ össze. Ilyenkor, két-három éves kora körül a kicsi látványos jelenetekben szegül szembe a szülő akaratával, ebben a korszakában csak ő mondhat nemet, más ne is próbálkozzon.
A hiszti „kivirágozhat” a dackorszakban, de kortól függetlenül is, bármikor, bárkinél. Vannak érzékenyebb gyerekek, akik hajlamosabbak rá, és olyan nevelési hibák, amelyek könnyen kiválthatják. De az egy alomból való gyerekek között is lehet az egyik hisztis, a másik nem. A hisztinek nyilván az a célja, hogy a gyerek megkapjon valamit, amit nem szeretnénk neki adni, vagy egyszerűen figyelmet kíván, mindegy, milyen áron.
Az első hiszti általában megrettenti a szülőt, és amint a gyerek ezt megsejti, maga is megijed, mert ha az általa nagynak, mindenhatónak és mindentudónak gondolt szülő tanácstalan – ennek megérzésére félelmetesen érzékeny antennákkal rendelkeznek a gyerekek –, akkor ő, a kicsi, nincs biztonságban.
5 hatékony lépés a hiszti kezelésére
1. A legjobb, ha biztosítjuk a gyereket az együttérzésünkről. Mondjuk például ezt: tudom, hogy neked most rossz, nekem is az, mert nem tudok neked segíteni, ezt egyedül kell elintézned.
2. Ezután békésen menjünk ki a szobából!
3. Ne kezdjünk el hosszasan magyarázni a gyereknek! Ne próbáljuk mindenáron megnyugtatni, mert az csak olaj a tűzre.
4. A saját érzésünket fogalmazzuk meg, például: „nekem ez nagyon rossz volt”. Ne azt mondjuk, hogy ő ilyen meg olyan!
5. Miután mi magunk lehiggadtunk, visszajöhetünk hozzá.
Hogyan adjunk nyomatékot annak, amit szeretnénk?
Higgyünk abban, hogy a gyerek megcsinálja, amit kérünk, akkor is, ha kicsi – a hangsúlyból érteni fog. Amennyiben ellenáll, netán haragjában csíp-rúg-harap, a legjobb, ha egyszerűen megfogjuk a kezét, és éreztetjük vele, hogy ezt nem lehet. Ha a kezünkben van éppen, akkor tegyük le, és hiába kéri, ne vegyük föl pár percig.
Tudnunk kell, hogy neki is nagyon rossz, hogy ráütött az imádott szülőjére, tehát legyünk az első pillanattól nagyon következetesek! Ha már korábban is előfordult, és akkor elmosolyodtunk azon, hogy ez milyen jópofa, akkor a gyerek nem fogja érteni, hogy most miért nem szabad.
Szabad-e „meglegyinteni” a hisztiző gyereket?
– Nagyon kevés az a szülő, aki őszintén azt mondhatja: ő sosem ütött rá a gyereke kezére, fenekére – mondja Rigler Ilona. – Bizony, ha tehetetlennek érezzük magunkat, előfordul, hogy rácsapunk a fenekére. Nagyon helytelennek tartom. De ezzel együtt az a legrosszabb, ha bűntudatot ébresztünk a szülőkben. Döntő többségük a legjobb szándékkal teszi, amit tesz, és az adott helyzetben nem tud jobbat tenni. Ha már fáradt vagyok, és ötször elmondtam, hogy jó lenne, kisfiam, ha a spenótot nem a falra kennéd, akkor lehet, hogy a hatodikra elfut a méreg. Máskor meg esetleg magamnál vagyok, és egyszerűen odébb teszem a spenótot. Van olyan, hogy nem jut eszünkbe egy egyszerű megoldás.
A hisztit mindig a legjobb megelőzni.
Hogyan előzzük meg a rohamokat?
1. Kerüljük a veszélyes, fegyelmezést igénylő helyzeteket! Például vásároljunk biztonsági dugót a konnektorba, és akkor nem kell örökké ügyelni, hogy a gyerek bele ne nyúljon.
2. Engedjük dönteni a gyereket! Például abban, hogy mit vesz föl reggel. Ha egyéves korától hozzászoktatjuk, hogy bizonyos döntéseket meghozhat ő maga is, akkor könnyebben elfogadja, hogy máskor mi döntünk.
3. Tanítsuk meg a gyereknek a feszültséglevezetést! Ismerjük fel, hogy ő is tele van feszültséggel, és eleinte rajtunk keresztül „földel”. Ettől megnyugszik, hiszen a feszültségét átadta. A szülőnek észre kell vennie, hogy neki kell változtatnia a viselkedésén, a gyerek nem fog, hiszen ő megnyugodott.
4. A feszültség levezetését személyes példaadással taníthatjuk meg. Ha azt mondjuk: „hű, most olyan dühös vagyok, kimegyek, és megmosom az arcom!”, akkor eleinte utánzásból fogja követni a példánkat, de aztán rátanulhat.
Ha látjuk, hogy indul a hiszti, ám még nem robbant, akkor jót tehetnek a nagy mozgások. „Gyere, menjünk le egyet focizni” – javasoljuk neki, és akkorát rúgjon a labdába, amekkorát csak tud.
A szakértő személyes ajánlata: a „dühöngőcetlik” bevezetése. Kidobni való papírlapokat lógathatunk le a plafonról – rajtuk vicsorgó fej. Aki dühös, az odamegy, összegyűri, és dühödten bevághatja a sarokba.
– Az én gyerekeim ezt többnyire elnevették, de a nevetés a legjobb feszültségoldás.
Ha kitört a vulkán
– Legjobb, ha a vállunkra vetjük, és elügetünk vele a helyszínről. Alapigazság, hogy mindig az a viselkedés erősítődik meg, amelyik pluszfigyelmet kap. Ha olyankor, amikor hisztizik, leguggolok, hosszasan kérlelem, magyarázok, szidom, akkor ehhez a viselkedéshez kedvet csinálok neki, hiszen elérte, amit akart: rá figyeltem.
Ha nem hisztizik ott, ahol legutóbb tette, például a boltban, akkor meg lehet dicsérni: „Látod, milyen jó volt, hogy most ilyen szépen tudtunk vásárolni!” Ezzel a békés magatartást erősítem meg benne. Ne feledjük: a gyerekeink alapvetően meg akarnak felelni az elvárásainknak, csak mindig figyelmet szeretnének, a nap huszonötödik órájában is, bármi áron.
Sosem engedhetünk?
Van, hogy a konfliktus olyan vérre menő „gyáva nyúl” játszmává kezd alakulni, amelyből – úgy tűnik – mindenki csak presztízsveszteséggel kerülhet ki. Ha érezzük bezárulni magunk körül ezt a csapdát, és olyan a helyzet, hogy akár engedhetnénk is, akkor jobb, ha minél előbb tesszük. Kell, hogy legyenek olyan dolgok, amelyekben biztosan tudjuk, hogy nem engedünk, és bele sem megyünk vitákba. Nagyon fontos a gyereknek, hogy világosan biztosítsuk számára a határokat, mert azok közt érzi jól magát. Az a kicsi, akinek nem szabnak határokat, úgy érezheti, hogy egy külső veszedelemmel szemben sem tudunk védelmet nyújtani neki. Ezért szinte provokál, hogy mondjunk már néha nemet.
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Gombos Edina: Kubában nincs piros tojás » |