Saci: Egy falat Anyának, egy falat Samunak
Mindig arról álmodtam, hogy ha nagy leszek, és családanya, az asztalt majd esténként körbeüljük, jól megbeszéljük a nap dolgait, s szívünket boldog melegség önti el. Ehhez képest adott volt egy nő, aki tinédzserkora óta rendre éjjel 11 körül fogyasztja el egyetlen, de igen jelentős étkezését (egy vájdling zöldséges trutyit), s egy férfi, aki kizárólag a konyhában állva, a hideg élelmet félig kicsomagolva hajlandó energiát magához venni… Éppen ezért, mert a kihívás jelentős, akárcsak az elszántságom – és mert nehogy már evészavaros legyen a gyerek -, nálunk az étkezés szent dolog lett Samu születése óta. Elvileg…
A főszabály: semmit nem erőltetni. Sokáig ez igen egyszerű volt, Samu ugyanolyan élvezettel tömte magába a rakott tofut, mint a köleses csirkét vagy a repcecsírát. Lett tehát új szabály: főétkezés az etetőszékben. Hogy az étel bizonyos hányada aztán a földön végzi, vagy a gyerek hajában – látszólag… -, hidegen hagyott. Azt mondtam, hadd kísérletezzen, úgy tanul.
Bizonyos evéstechnikai kérdések csak úgy másfél éves kora körül merültek fel. Egyrészt, mert akkor gondoltam rá először: talán itt az idő elkezdeni tanítgatni a srácot, hogy emberi módra étkezzen. És valóra váltani az idilli családi vacsorákról szóló álmaim… Elkezdtem hát rosszalló megjegyzéseket tenni, mikor a vizespoharat beletunkolta a főzelékbe, persze csak miután a benne lévő vizet a tányérba meg az ölébe öntötte. Először csak magyaráztam: az étellel nem játszunk, Anya sem játszik vele, nézd… Ebben persze el volt rejtve a kettes számú cél, az együttevés bevezetésének magva is, ugyanis jó példát mutatva, én is nekiláttam az ebédemnek. Mire Samu: „Azt, anyáét!!!” Tányércsere, persze, a kettő tartalma ugyanaz. „Nem jó! Azt, anyáét, másikaaaat!!!” És ez, ragozva, odáig, hogy Anya menekül a tányérjával, s az ebédjét átmenti alvásidőre, vagy a falnak fordulva magába tömi, míg a gyerek épp nem néz oda.
Most, két éves kor felé már megy néha az „egy falat Anyának, egy falat Samunak” játék. Az önmagáért való (evés jeleit nem mutató) disznólkodás mértéke normalizálódott, mióta nemcsak magyarázok neki ennek helytelenségéről, hanem cselekszem is: „Ezek szerint nem vagy már éhes, elveszem.” És elveszem a tányért.
| Samu először az aktuális kedvenc játékszerét eteti meg |
Csakhogy. Olvastam (mondták), kétéves kor körül gyakori, hogy a gyerek kevesebbet s válogatósabban kezd enni. Ám az e tekintetben eddig elkényeztetett anyai szív mégiscsak nyugodtabban ver, ha a gyerekben tudja a napi szinten mennyiségileg és minőségileg kielégítőnek vélt tápanyagokat. Itt jönnek a kompromisszumok. A „semmit sem erőltetni” főszabály kiegészítő passzusa szerint, „soha, de soha nem zsarolunk (büntetünk, jutalmazunk) étellel”. Azaz, nem mondhatom, hogy akkor játszhat, ha megeszi az ételt, márpedig Samu AKAR evés közben is autózni, színezni stb. Az evés és a játék együttes alkalmazása viszont az „emberi módra enni” fejezettel inkompatibilis. Az evés helyetti játék – amibe Samu simán belemenne – pedig Anyának nem megnyugtató (annak ellenére, hogy tudom, valószínűleg ez lenne a megoldás, aztán várni, míg annyira éhes lesz, hogy ő kéri az ételt). Szóval egyezkedünk…
Az első fázis: az autó (bácsi, egérkés matrica stb.) nem vesz részt az evésben, csak nézi Samukát, hogy milyen ügyesen eszik. A nézők itt még csak a karnyújtásnyira lévő nagy asztalon helyezkednek el. A második fázis: mivel ez nem már „nem jóóóó!!! Ide jönneeek!!!”, kicsit engedünk, a nézők az etetőszék tálcájáról nézhetnek, de megfogni őket nem lehet. Erre Samu: „Autó nagyon éhes, hamizik Samu tányérjából, hamhamham, benzink-pankjába rakjuk hamit” És az autó közeledik az étel felé. Erre Anya: „Az autó benzint eszik csak, ez nem benzin.” Mire Samu: „Kiszállóóóók!!! Samu keres rendesen benzint autónaaaak!” És a negyedik – jelen – fázis, Anyától: „De néha eszik halacskát is…” És az autó már ketchupban úszik. Aztán vagy elfogy az étel, vagy nem. Akkor most feladtam az elveimet? De nem dőlök dugámba. Hiszem, hogy bárhogy is legyen most, tízévesen nem tunkolja majd az ételbe a görkoriját. Vagy a Harry Pottert…
Hajni: Mindenki asztalhoz!
Helyzet most, a harmadik év felé közeledve: a folyamatos evés közbeni szórakoztatás csitulni látszik, nincs már könyv, kisautó, móka, kacagás az asztalnál, leginkább az köti le Barnit, ha egyedül ehet. Ez duplán jó: nem unatkozik és megy is bele kaja. Új hepp: mindenki üljön az asztalnál, és egyen (nézze őt), különben etetőszék hátracsap, gyerek elszelel. Szép az álom beteljesülése, ha nem kell közben Apának munkába készülődni vagy Anyának a Kicsit a fürdőszobából kibogarászni. Ja, és tuti hízókúra.
Két hét múlva: Hogyan legyünk jó anyák és jó feleségek egyszerre, két gyerek nevelése mellett?
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Barabás Éva: A párommal megvívtuk a magunk harcait! » |