Miért iszik a nő?

Hatfős kamaszcsapat őrjöng a villamoson, buliról, balhéról beszélnek. A Moszkva téren leszállnak, lábuk a pillanat tört része alatt gyökerezik a járdába, nyitogatják az olcsó, ócska borokat. Járókelők kerülgetik őket, megjegyzéseket tesznek, ők vihognak, pofákat vágnak. Közben isznak, meghúzzák a pirosat, a fehéret, körbejár a két üveg. Három jól öltözött fiatal nő megy el mellettük, az egyik megjegyzi: „Kis hülyék, gusztustalanok vagytok!” Beintenek neki, vén tyúknak titulálják a harmincast, egy fiú a bandából, akinek kint a feneke a lecsúszott farmerból, utánatáncol, billegteti a csípőjét.

Röpke órával később Buda legpatinásabb bárjában, az Oscarban ülök. Szemközt több száz márkás ital, hosszan elnyúló pult, mögöttem a falon képek, az asztaloknál néhány tévéből ismert arc és megannyi ismeretlen, húsz és ötven közötti. Jó látni a jól szituált elegáns embereket, beszélgetnek, iszogatnak, hangoskodás, buli még nincs, de sebaj, hosszú az este, és hol a hajnal, gondolom, amikor belép a három – Moszkva téren látott – fiatal nő.

 
„Mert a feszkót oldani muszáj”

Otthonosan mozognak, ismerősként üdvözlik a személyzetet. A pultnál találnak helyet. Elegáns mozdulatok, összetekeredő lábszárak, óvatosan billenő poharak, pillantások jobbra, balra, néha hátra. A mixer pörög, a jég csörög, csorognak a különös egyvelegek, szemet gyönyörködtető koktélok születnek. Épp azon agyalok, milyen más itt így iszogatni, mint az utcán, amikor a kamaszokat bíráló nő kikéri a harmadik pálinkáját. Nem ízlel, nem kortyol, fölhajtja, nevet, még kér, a szeme vadul csillog.

– Miért isznak a nők? Ez volt a kérdés? Komolyan? – kérdez vissza, bal kezét a mellére szorítja, kissé előredől, gurgulázva nevet, majd beszélni kezd, mintha megnyomott volna magán egy gombot. – Minek ezt elemezni? Minden nő iszik, csak mást, másutt, másként és másért. És tudod, mennyit? Sokat! Hétköznap otthon szordínóban, pénteken, szombaton ájulásig, vasárnap levezetésként. Mert a feszkót oldani muszáj, és túlélni a hetet, a tegnapot, a mát, a melót. Akkor is boroztunk esténként, amikor együtt éltem a barátommal, de túlélni azt, hogy nincs pasid, hogy ha néha hazamész a szüleidhez, csesztetnek. Mert mi van otthon? Mikor hozod haza a fiút? Miért titkolod? Szervezhetjük a lakodalmat? Mikor akarsz gyereket?  Ez megy. Hét közben meg ott a főnök, Noémi intézze, írja, szervezze, kérje át, hozassa ide, hívassa be, Noémi, ma tovább maradunk. Mondjam még? – kérdezi, sóhajt, a pohár falára tapadt cseppeket csepegteti a szájába, hátrahajol, fürtjei a hátát verdesik. – Itt meg békén hagynak, Zsolt a gondolatunkat is lesi – int a mixer felé -, itt föltöltődünk, néha fölcsípünk valakit, hazavisszük, aztán hétfőre elfelejtjük. Itt híresen jó a törzsközönség, ez az elit bárja, ez az Oscar! Iszol velünk? Hova is írod? Nők Lapja? Hú, anyu olvassa, rám ne ismerjen! – nevet, koccintunk, megnyugtatom, sok harminchét éves, szingli Noémi van. Ő bólint, mesél tovább az életéről, a csalódásairól, a csak szexet akaró pasikról, hogy az évek súlya és egy logisztikai osztályvezető-helyettesi állás terheli. Leszögezi, a szülőfalujában nem bújhatna ágyba azzal, aki küld neki két italt, nem élhetne így, ott az ivásnak oka van, alkalom kell, ünnep, ezt nevelték bele. Végül tőlem kér bocsánatot, hogy elítélte az utcán borozó kamaszokat, és a búcsúnál megjegyzi, a muternek különben igaz van, ideje volna lehorgonyozni.

„Boldogságra, szeretetre vágyom”

A mennyország, nem tudom, milyen lehet, a White Heaven ablakából most még csak a kormos Szent István Bazilikát látom és az árakat az itallapon. Az árakat, amelyekről a „pokolra valók”, az egy este tíz- százezreket torkukon leeresztők jutnak eszembe. Ám tudomásul kell venni, ez a bár nem csupán a színéről, enteriőrjéről, berendezéséről, hanem hatvanféle koktéljáról és egyebek mellett méregdrága, Château Mouton Rotschild boráról is híres.

– Ide nem jön be csóró! – mér végig Szilvi, mikor megtudja, mi járatban vagyok. – Ez csúcshely, tényleg földi mennyország. Nekem például ez való, én mindig tudtam, jogaim vannak, elvárásaim lehetnek. Öt generációra visszamenőleg értelmiségi, jómódú a családom, igazi emancipált, modern nő vagyok, egy világváros lánya, aki szórakozhat, jól érezheti magát, bűntudat nélkül kikapcsolhat, ha kedve tartja, aranyosan becsíphet – mondja mintegy magát győzködve, és nevet, hosszan, hangosan, aztán elcsendesedve, végül már csak fura mosoly húzza el a körbetetovált, duzzadt ajkat.

Kortyol a koktéljából, néz maga elé, újra iszik. Úgy tesz, mintha gondolkodna, közben fejét mindig az éppen érkező felé fordítja, kíséri, szemével üvölt, miközben végigméri a férfiakat: vegyél észre, szólíts meg, simogass! Hirtelen, mint akit csínytevésen kaptak, felém fordul.

– Igen! Azt mondtam, a világváros lánya! Negyvenévesen, a lánya! De asszonya is leszek valakinek, valamikor. Előbb-utóbb bejön, elvisz, és többé nem lesz bánat, bár, botrány, bárgyú szex, nem lesz ivászat – néz mélyen a szemembe, de meggyőződést sem a hangja, sem a tekintete nem árul el. Eléje teszek egy névjegyet, magára hagyom, szomorú a szombat estém, szomorú a vasárnap.

Szilvi hétfőn hív, kedden találkozunk. A cukrászda zugában, a kávé mellett nyoma sincs a White Heavenben látott nőnek. Szilvi komoly, összeszedett. Deviánsnak, hétvégi alkoholistának, elkényeztetett jómódú libának nevezi magát, akinek minden az ölébe hullt, minden megadatott, ami pénzért megvehető, ami aggyal elsajátítható, szemmel, füllel befogható. És iszik, mert boldogtalan, mert nem volt ölelésre képes anyja, és apja sem, csak egy gazdagságtól megittasult hím élt velük, ezért lett ő kicsapongó, ezért volt két abortusza, sorolja, és már zokog.

– Vidékre vágyom. Egy kisvárosba. Ott talán még lakik boldogság, ott talán még van emberarcú, emberszagú ember. Talán nekem is jut egy. Egyetlenegy! Lennie kell valahol. Nem fogom megmondani, hogy közgazdász vagyok, négy nyelvet beszélek, hogy apámtól két szalont kaptam, és három benzinkutat üzemeltetek. Bejelentkezem a helyi vegyesboltba pénztárosnak, és keresem azt, aki magamért szeret, akinek F. Szilvia kell. Nem számít, hogy szobafestő, lakatos, nem érdekel, ha földművesek a szülei, csak az érdekel, hogy megtaláljam, hogy egyszer őszintén mondhassam: boldog vagyok.

„A piától megnő az önbizalmam”

A nők ivási szokásai, az alkoholfogyasztás átalakult az elmúlt húsz-harminc évben. Az alkoholfogyasztást – történjen az bármilyen okból -, még ma is másként szemlélik a fővárosban, a vidéki városokban és a falvakban. Minden korosztály az eggyel fiatalabbra mutogat, mondván, ők a normaszegők, ők züllöttebbek, mint mi voltunk az ő korukban. Minden korosztály magát mentegeti, a saját ivását akceptálja, fogadja el – derül ki egy kutatásból -, ha az megfelelő helyen, körülmények között és szertartások közepette zajlik, és főleg akkor, ha van oka, nyomós.

Pécs a kultúra fővárosa, no meg az egyetemistáké, akik ha bárhangulatra, koktélra, bulira vágynak, beülnek a Trafikba. Persze csak azok, akiknek van pénzük. A hangulatos szórakozóhelyre külön csapatokban érkeznek a fiúk, a lányok, külön klikkekben isznak, dumálnak, táncolnak. Az idő múlásával aztán a tér, a lég, a lét, a személyiség is átalakul. Sose hittem, hogy egy koktél mellett ülve, gyenge matekosként azt számolgatom éjféltájt: miként aránylik egymáshoz a gátlások oldása, a fölbátorodás, az eltelt idő, a megszólíthatóság és az elfogyasztott alkoholmennyiség. Márpedig ennek ismerete fontos, magyarázza egy negyedéves joghallgató, aki az összefüggések átlátásában jobb, mint a számolásban.

– Jó nekünk itt, remek a hely. Igaz, láttam bárokat a fővárosban, de nekem puccosak, drágák – kezdi Nóra, a huszonkilenc éves gyógytornász, aki bevallottan, heti rendszerességgel iszik. – Hogy ki hova megy, mit, mennyit iszik, pénztárcafüggő. Itt megfizethető a Cuba Libre, a Piña Colada, nekem, a barátnőimnek a laza női italok jönnek be, bár tudom, ma divat a kemény tömény. Az ital kell, hogy ellazulj, leengedj, hogy merj bátran táncolni. Nem vagyok egy nagy parti arc, de mióta dolgozom, úgy érzem, jár a hétvégi buli, annak bele kell férnie. És vess meg, de szeretem a jó italokat, szeretem a spicces állapotot. Iszom, mert akkor nem zavar, ha néznek tánc közben, a piától megnő az önbizalmam, aranyosabb vagyok, többet mosolygok. És ellazultan ismerkedni is könnyebb. A lerészegedést viszont elítélem, egy nő ne legyen részeg, az csak házibuliban, szűk baráti körben fogadható el, nyilvános helyen nem – mondja Nóra, és egy lány felé int, akit egy negyvenes úr hívott meg egy italra. Azt inti: ne…

Közc.: „Szexet akarok, de ahhoz innom kell”

Mert az ismerkedésnek az a módja, hogy a férfi kérdez: „Meghívhatlak egy italra?” vagy az Oscarban a mixerrel a tíz méternél is hosszabb pult végére egy csinos nőnek italt küldeni ma is divat. Pécsett Nóra szerint csak azokat a lányokat hívják meg, akik a viselkedésükkel erre biztatják a férfiakat. Ez lehet kihívó öltözék, kitartó szemezés, vad tánc és cinkos összepillantások.

Hévízen viszont az ötcsillagos szálloda félhomályos, halk zenével üzemelő bárjában – ami lehetne New Yorkban, Madridban, Rómában vagy Pekingben – ez másképp működik. Dr. R. Éva ügyvéd szerint: egyértelmű jelzéssel, nyíltan.

– Havonta kétszer itt töltöm a hétvégét, ismernek, tudják, hogy a szex miatt jövök. És tudják, mit szeretek, milyen heppjeim vannak, hogy azért iszom, mert az elszart, pocsék életembe ez hoz színt. Ha szín az egyáltalán, hogy félrészegen összefekszel egy pasival, akiről semmit, de semmit nem tudsz – mondja, és nyeli a pezsgőt. Éva negyvenegy éves, egy hároméves fiúcska édesanyja, aki miután hét hónapos terhesen elvesztette a férjét, mély depresszióba zuhant.

Megismerkedésünk másnapján, szállodai lakosztályában, kettesben teázunk. Az ügyeletes osztrák úr elvonult, mert pihenni vágyott, ám a nyitott ajtón túl a hatalmas ágy árulkodón árasztja felém az éjszaka minden illatát. Éva szeme karikás, didereg, lába a feneke alatt a fotelben, két keze az ellentétes hónalja alatt. Akár egy szorongó kislány.

– Hányingerem van. Nem a pezsgő, én magam vagyok az ok. Gondolj bele, édesanyámék úgy tudják, ezek munkahelyi tréningek, csapatépítések. A kisfiam is azt hiszi, dolgozni megyek péntek délután. Jó hónapja, mikor vasárnap délután hazavánszorogtam, azt mondta: „Mama! Látom, nagyon elfáradtál, dőlj le, hozok egy pohár vizet.” És én szemrebbenés nélkül mondtam: igen, drágám, fáradt vagyok, persze utána egész éjjel bőgtem, reggel lemondtam az aznapi tárgyalást. Egy rohadt nagy hazugságban élek. Hétközben én vagyok a sikeres, irigyelt, menő ügyvéd, péntektől vasárnapig pedig a magát megvető, szerencsétlen, ki merem mondani, kurva! Hát ezért iszom. Meg azért, mert minden összetört körülöttem. András, a férjem három hónap alatt ment el. Leukémia. Valami rendkívül agresszív fajta. Haldoklott, álltam az ágyánál, fogtam a kezét, hasamban a fiunkkal. Az utolsó szavait máig hallom: „Légy boldog, élvezz mindent, szeress, mintha én nem is lettem volna.” Idegösszeomlásom lett, hat hét kórház, de a szülésre rendbe jöttem. A hétvégi kalandozást akkor kezdtem, mikor Andráska kétéves lett. Nem bírom szex nélkül. Nem tehetek róla, az önkielégítés nekem kevés. És hogy a szex meglegyen, hogy a pasit kéthetente megszerezzem, ahhoz innom kell… különben lenne tartós, lenne, aki feleségül vesz, de a fiamnak nem akarok mostohát…

Lélekápolás a pult mögül Tizenhárom éve – a nyitás óta ­- mixer az Oscarban Horváth Zsolt. A sokat látott, tapasztalt férfi néha a nők lelkét is ápolja, olykor az ő vállán sírják el bánatukat, neki mesélnek magányukról vagy éppen boldogságukról, hogy végre stabil, megbízható társra leltek. – Egy-két jó ital élvezet. A több ital a serkentés, az átváltozás, az ellazulás élményét adja, eltávolít a mindennapoktól, segít felejteni. A korlátlan italfogyasztás hatása már egyéni, az mindenkire másként hat – kezdi Zsolt.  – Hozzánk sok egyedülálló jár, vannak, akiknek nem titkolt céljuk az alkalmi partner vagy a komoly társ megtalálása itt a bárban. Ebben a rohanó világban ez érthető, valahol ismerkedni kell. Jómagam is itt ismertem meg a jelenlegi feleségemet – osztja meg velünk örömét Zsolt, majd arról mesél, hogy még tizenhárom éve a lányok a könnyebb, édes női italokat fogyasztották, ma inkább az erős minőségi párlatok, a jó pálinkák, kiváló borok felé fordulnak.   Aki iszik, magabiztos? Hagyományos típusú nő azt vallja: – a nő ne igyon, csak keveset, kizárólag társaságban, alkalmakkor. A nő nem részegedhet le, aki nyíltan iszik, züllött!  Aki kibírja, hogy nem iszik, áldozatot hoz a családjáért, gondoskodó. Modern típusú – a nő azt és annyit iszik, amennyit és ahol akar! Mert emancipált, okos, képes önmagát eltartani, kiemelt pozíciókban is helytáll, ezért a férfiéhoz hasonlóak a jogai! Aki nem mer inni, az önfeláldozó, régimódi, gyenge, míg aki olykor a pohár fenekére néz, az erőt, függetlenséget, magabiztosságot, stabilitást közvetít. Vegyes típusú – sok tekintetben a hagyományos normákat vallja, azokat hirdeti, azokról beszél, de nem úgy cselekszik! Elítéli a kicsapongó kamaszokat, a fiatal nőket, a bánatos szingliket, de titokban otthon vagy szűk baráti körben maga is sokat iszik! Többnyire keresi a helyét, más a neveltetése, mint az elvek, amelyeket szíve szerint képviselne, ha ki merné azokat mondani. Ki mit kér? Tizenévesek: édes bor, vörösbor-kóla, fröccs Huszonévesek: vodka-narancs, pezsgő Húszas évek vége, harmincasok: általában édes, női, minőségi röviditalok, koktélok, Harmincöt ötvenöt között: erős, karakteres tömények – prémium kategóriás whiskyk, konyakok, pálinkák és jó borok. Ötvenöt fölött: nem beszélnek erről a nők, körükben még ma is tabu téma az ivászat.