Mónika szerint: „Amíg az embernek annyi gyereke van, ahány keze, nagy baj nem lehet” – biztatott ortopéd doktor nénink, amikor kisebbik lányomat vittük hozzá csípőszűrésre. Bölcs asszony. Számos gyermeket, szülőt fogad rendelőjében naponta, sok emberséggel, kiváló hozzáértéssel, és ő maga is két kislány édesanyja.
| Bár két gyerekkel indul útnak, Mónika mégsem mond le a magas sarkú cipőről |
S valóban, ezt én is megtapasztaltam, már az első délután, miután a két és fél napos Dinával hazaérkeztünk a kórházból. Éppen etetéséhez helyezkedtem el a kanapén, amikor az alig kétesztendős Letike azonnal ott termett mellettem, jelezve, semmi „potyázást” nem engedélyez a kishúgának, mindenből ugyanannyi jár neki is. Így kénytelen voltam leghajlékonyabb énemet elővenni: ugyanazzal a kezemmel fogni a cumisüveget, amellyel karomban az újszülöttet tartottam – mint egy inda, körbefonva őt -, hogy a másikkal magamhoz ölelhessem a nagyobbikat. Ezt az életképet azóta is rendszeresen előadjuk…
Ám vannak helyzetek, amikor nem tudok e matematikai törvényszerűségnek megfelelni, azaz a két gyerekhez kevés a két kezem, ilyen például a közös séta. Dinuskámat egyelőre mély kocsiban visszük levegőzni, ám ha egyedül kelek, pontosabban kelnék útra, fejtörést okozna, hogyan vigyem Letikét, hiszen két babakocsihoz kevés a két kéz… Arról pedig egyelőre szó sem lehet, hogy Leti szépen sétáljon mellettünk, vagy felkapaszkodjon a testvére kocsijára. Önállósodásának ugyanis most éppen nagyon intenzív szakaszát éljük: amikor például szólok neki, hogy „Szívem, gyere ide!” – ő rám mosolyog, majd elkezd teljes sebességgel rohanni az ellenkező irányba. Így nem maradna más lehetőségem, mint hogy Dinát magára hagyom a járdán, és Leti után vetődöm, mielőtt kiiszkol az úttestre. Hát, ezt inkább kihagyom. Így viszont komoly logisztikai szervezést igényel a napi kiruccanás. A legjobb variációnak az tűnik (ha éppen nincsen segítségem), hogy az ötkilós Dinát a hordozókendőnkbe kötöm, s az így szabaddá váló két kezemmel Letikét tolom a sportkocsijában. Persze ez sem old meg mindent, hiszen játszóterezni például ilyenkor sem tudunk – nem kockáztatom meg, hogy a rám kötözött csecsemővel hajkurásszam a hazaindulásról hallani sem akaró nagyobb gyermekemet. És csak alacsony padlójú tömegközlekedési eszközzel (amely igen-igen ritka a fővárosban) utazhatunk, mert mellemen csomagommal végképp nem tudom emelgetni a tizenegy és fél kilós Letikét babakocsijával együtt. Viszont nemcsak feltűnést keltünk e kompozícióval, amerre csak járunk, hanem sok-sok meleg mosoly a jutalmunk…
Most csupán két, anyai kreativitást igénylő feladatot említettem a mindennap előfordulók közül… De annyi bizonyára kiderült, hogy a nap jórészében két gyermek csüng rajtam. Minden tekintetben.
És hogy férjemre jut-e szabad kezem, percem, egyebem? Ez valahogy nálunk nem is kérdés, egyszerűen mindent együtt csinálunk. Bár a múltkor – két év után először, ismét – voltunk színházban és vacsorázni, kettesben. Jó volt. És jó volt másnap újra együtt alámerülni az esti, turnusonkénti etetés-fürdetés-altatás őstengerébe…
Hajni: Pórázt a gyerekre?
Én is vágytam már lecsatolható mellre, plusz négy kézre, huszonnégy órás bébiszitterre. Jelenleg épp még egy etetőszékre ért meg az idő, hogy a közös ebéd után ne ideggyógyászra legyen szükségem, mert ölből etetni a kalimpáló Kicsit, és közben késsel húst szeletelni a Nagynak, elég horror-mutatvány. A két gyerek szállítmányozásánál nekünk a tesókocsi jött be legjobban, így gyorsan és könnyen tudunk haladni, sőt segítőkész testépítők segítségével (úgy tízkilós, egyébként nagyon mozgékony kocsi, kilenckilónyi Kornél és tizenkét kilónyi Barni) még békávézni is képesek voltunk párszor. Ha már nem rohangál el a gyerek, a testvérfellépő is működik, a Nagyok kifejezetten bírják – érdemesebb inkább a babaáruházakban kipróbálni, majd használtan beszerezni, így jóval olcsóbb. Láttam már a kantáros megoldást is (a szaladgáló, motorozó gyerek hátára egy „póráz” erősítenek, ami anyuka kezében végződik), de ez nekem valahogy nagyon fura…
Kétszer már mi is voltunk – kilenc hónap után – vacsorázni kettesben, de mindkétszer a lakásunk egy kilométeres körzetében maradva, és másodszorra már csak úgy fél órát tartott az egész, úgy rohant haza – a férjem!
Két hét múlva: Hajni meséli el részletesen tapasztalatait az „anya-gyerekek-apa” bűvös háromszög témájáról
| Még több az e heti Nők Lapjából:
• Szulák Andrea: „Nagyon sokat tanultam Rozitól… » |