Kedves Soma!
Huszonhat éves nő vagyok, sok barátom, ismerősöm szerint jó párkapcsolatban élek. A párom szerint is minden rendben van közöttünk, csak túl sok az elvárásom. Azt mondja, mindenből a tökéleteset akarom, ami persze nem létezik. Én úgy érzem, a szőnyeg alá söpri a problémákat, és megalkuvásra biztat.
Miért baj az, ha többre vágyom, mint ami van? Megértésre, elfogadásra, olyan párkapcsolatra, munkára, amelyet élvezek és szeretek. Szerinte be kellene érnem azzal, ami van. De eddig is nagy utat tettem meg: mindenért megküzdöttem, megharcoltam, amim csak van, és továbbra sem állok meg, nem adom fel az álmaimat. Ehhez hozzátartozik, hogy édesanyám egyedül nevelt fel, mindig is arra tanított, hogy bármit elérhetünk, ha teszünk érte, hiszünk benne.
Megismertem egy másik férfit, aki szintén törekvő, cselekvő ember, vonzalom alakult ki közöttünk. Ám én vívódom, és lelkiismeret-furdalásom van ettől a helyzettől. Hiszen sokan irigyelnek a párom miatt, és mégis elhagyni készülök őt más miatt. Úgy gondolom, sosem igazi az a kapcsolat, amelybe befurakodhat egy harmadik. Akkor ez sem volt igazi sosem? Tudom, hogy nem kellene, de mégis félek: mi lesz, ha ilyen férfit sem találok többé, mint amilyen ő – sok szempontból tökéletes –, és egyedül fogok maradni?
Mindennél jobban vágyom boldog családra, hiszen nekem nem adatott meg, azonban nem megalkuvások és beletörődés árán. Nem a tökéletes társat keresem, hanem azt, akinek a szemében azt látom: neki én vagyok a csoda, és nekem ő. Nem bírom ezt a világot, ahol sokan a párjukat pocskondiázzák, kinevetik a háta mögött, azután hazamennek, és úgy tesznek, mintha minden tökéletes volna.
Sokszor beszélgettünk már a kedvesemmel a problémáinkról, de egyre inkább azt látom: csak nekem fontos az, hogy ne szürküljünk bele a párkapcsolatunkba – szerinte ez így van rendjén.
Valószínűleg az lehet a baj, hogy sosem voltam tökéletes a szüleim számára sem, talán ezt nem tudom feldolgozni.
Mit kellene tennem? Maradjak, vagy lépjek tovább, vagy majd eldől? Nem akarok kettős játékot játszani, pedig bizonyos fokig most is azt teszem. Már több mint egy fél éve ezen vívódom, pedig akkor még harmadik ember sem volt a láthatáron.
Tudom, a válasz bennem van, de nem találom…
Előre is köszönöm a segítséged!
Egy vívódó nő
| Soma Mamagésa búcsúzik, és mégsem! Írásait hamarosan viszontláthatod a Nők Lapja Cafe két rovatában is. |
Kedves vívódó nő!
Arra törekszem, hogy soha senkinek ne mondjam meg, hogy mit kell(ene) tennie, csupán javaslatokat teszek, de azt is csak arra vonatkozóan, hogy szerintem mi segíthet abban, hogy tisztábban láss.
Úgy gondolom, teljes mértékben igazad van, hogy megértésre, elfogadásra vágysz, és olyan párkapcsolatra, munkára, amelyet élvezel és szeretsz. Minden egészséges nő azt szeretné, hogy olyan társa legyen, akinek a szemében azt látja, „neki én vagyok a csoda, és nekem ő”. Abban is igazad van, hogy fontos az, hogy ne szürküljünk bele a párkapcsolatunkba. Viszont a párkapcsolatoknak nem csupán ez a céljuk, a mélyben más is rejlik.
Találtam idevonatkozóan egy jó kis idézetet Eckhart Tolle A most hatalma című könyvéből a párkapcsolatokról:
„A fejlődés érdekében az emberiség hatalmas nyomás alatt van, mert fajunknak ez az egyetlen esélye az életben maradásra. Ez befolyásolni fogja életed minden aspektusát, különösen a bensőséges kapcsolataidat. Még sosem voltak a kapcsolatok ennyire problémásak és konfliktussal terheltek, mint napjainkban. Ahogy arra már magad is rájöttél, nem az a funkciójuk, hogy boldoggá vagy elégedetté tegyenek. Ha továbbra is a meghitt kapcsolatban keresed a megváltást, akkor újra és újra ki fogsz ábrándulni. Ha azonban elfogadod, hogy a kapcsolat nem azért van, hogy boldoggá, hanem hogy tudatossá tegyen, akkor az már valóban a megváltás lehetőségét kínálja számodra, és összhangba kerülsz azzal a magasabb tudatossággal, amelyik bele akar születni ebbe a világba! Azokat, akik ragaszkodnak a régi mintákhoz, egyre több fájdalom, erőszak és őrület várja.”
Ezt én kiegészíteném azzal, hogy egy bizonyos tudatossági szinten a boldogság, az elégedettség és a közös fejlődés együtt járhat. Ehhez meg kell érni. A te leveledben pedig rengeteg zavart és görcsösséget érzek. Egyáltalán nem biztos, hogy ma is ugyanott tartanál, ha akkor megelégszel azzal, ami volt. Ezt nem tudhatod, mivel még sosem voltál elégedett. Ha azt érzed, soha nem elég jó, ami van, és mindig küzdeni kell valamiért, akkor épp a lényeg mellett mégy el: a jelent nem éled meg. Azt a millió csodát, amely másodpercenként körbevesz minket. Azt írod: „mindenért megküzdöttem, megharcoltam, amim csak van, és továbbra sem állok meg, nem adom fel az álmaimat”. Ez kiváló program arra, hogy soha (!) az életben ne tudj lazán a jelenben lenni, és élvezni az életed. És egy ilyen nőnek egyetlen férfi sem lehet elég jó – soha. (Ráadásul minden folyamatos változásban van, tehát senki nem maradhat ott, ahol volt.)
Nem könnyű, de fel lehet dolgozni, hogy sosem voltál tökéletes a szüleidnek sem. Sőt, fontos feldolgoznod, mert nem mehet el az életed azért, mert gyermekkorodban nem tudtak szeretni. Hiszen akit szeretsz, épp azért szereted, mert olyan, amilyen. Mindenkiből csak egy van! Keresd meg azokat a módszereket, amelyek ezt segítenek feldolgozni, különben lecsúszol az életről!
Azt gondolom, nem feltétlenül igaz, amit A titok című könyv üzen: hogy csak akarnod kell, hinni benne, tenni érte, és mindig megvalósul! Ez alapvetően pozitív, előrevivő gondolat, ám sokszor mégsem működik – attól függ, milyen célt tűz ki magának az ember, és azt a célt mi motiválja. Annak idején több ezer olyan önjelölt énekest hallgattam végig, akik mind popsztárok akartak lenni. Sok – negatív értelemben – döbbenetes produkciót hallhattunk, amelyben megmutatta magát az önismeret teljes hiánya. Amikor az álmaid (popsztár leszek) és a képességeid (nincs jó hangod, hallásod, ritmusérzéked, színpadi jelenléted, karizmád stb.) között áthidalhatatlan szakadék tátong. Sok ilyen ember van… Az a véleményem, hogy csak azt érhetjük el, ami benne van a sorsunkban, képességeinkben, lényünkben. Mindezt persze mi is alakíthatjuk, de ez másik téma.
Kérdezed, hogy mi lesz, ha ilyen férfit sem találsz többé, mint amilyen a párod. Előre megmondom: nem fogsz találni. Mindenkiből az a legtökéletesebb, ami van, mert egyedüli. Félsz attól, hogy egyedül maradsz? Akkor tele vagy félelemmel! Így pedig nem lehetsz teljes értékűen egyetlen kapcsolatban sem jelen. Írtad azt is, hogy anyukád egyedül nevelt fel, úgy érzem, ennek a feldolgozásán is fontos lenne tudatosan (akár segítővel) munkálkodni.
Összegezve: én úgy látom, tele vagy szorongással, bizonytalansággal. Ennek a fel-, illetve megoldását soha nem egy másik embertől várhatjuk. Fontos, hogy – akár segítséget kérve – elkezdj ezen dolgozni, hogy stabilabb, magabiztosabb ember legyél. Tele vagy olyan előre gyártott sztereotípiákkal, amelyek hitrendszeri béklyóként nem is engednek a jelenben lenni. Nem vagy laza, úgyhogy receptre javasolnám neked, hogy töltődj, lazulj! Ez az egyik legtöbb, amit most magadért tehetsz! Biciklizz, kirándulj vagy jógázz, kocogj a természetben, tollasozz, csinálj papírsárkányt, meditálj, táncolj, bulizz, ússz, játssz, rajzolj…
Kezdd el újra megélni a benned levő spontán gyermeket, hogy minél többször elérd az akarattalanságot, a tiszta „vanás”-t. Fontos, hogy megéld és fejleszd a kreativitásodat, hiszen ezen keresztül is kapcsolatba léphetsz önmagaddal. Nekem most olyan, mintha egy vacogó lányka beszélne, miközben az igazi te valahol ott van a mélyben. Még mindig túlzottan befolyásol a szüleidtől kapott jutalmazás és büntetés, az, hogy látatlanul (és látva) is megfelelj nekik. Ezt megértem – hisz mindannyian így indulunk –, de ha kamaszkorodban nem lázadtál, és nem kezdtél el leválni, akkor előbb-utóbb meg kell tenni, ha önálló felnőtt nő szeretnél lenni! Tudod jól, hogy ilyenkor milyen módszereket szoktam javasolni. Ezúton ajánlom figyelmedbe a nyári egyhetes önismereti és belsőerő-fejlesztő táboraimat is, amelyek Zánkán lesznek.
Szóval indulj el, és tégy magadért tudatosan, és amíg meg nem erősödsz belül, addig szerintem ne a fiúkkal foglalkozz, hanem magaddal! Most nem vagy azon a szinten, hogy bölcs, tiszta döntést hozz, más pedig nem dönthet helyetted. Tisztulj, lazulj, töltődj, gyógyítsd a belső gyermeket, rakj magadba energiát! Már nagyon várja az a vívódó-vacogó lány, aki ott van belül, hogy elfogadd, megszeretgesd őt, és hogy szabadabb legyen, legyél.
És így, az utolsó levelemben rajtad keresztül üzenek a többi leány- és asszonytársamnak is:
Nagyon izgalmas korban élünk, ahol az intenzív változások nem csupán kézzelfoghatóak, de rajtunk is múlnak. A tudatosodás, a spirituális ébredés, az individualizáció olyan utakat mutatott meg nekünk, amelyeket az őseink nem láthattak. A mi generációnknak adatott meg, hogy őseink hozott fájdalmát – anyáink, nagyanyáink sorsát – felismerve, és tanulva belőle, kilépjünk ebből, és egy egészen új, női úton induljunk el, amely által kiteljesedhetünk nőiségünkben. (Itt különösen az évszázadokon át elnyomott nőkre gondolok, akikkel elhitették, hogy csökkent értékűek a férfihoz képest, hogy alárendeltek.) Csakis egy teljes, egész nő és egy teljes, egész férfi együtt lehet egy teljes, egész. Ahogyan a Bibliában is áll: az Úr a saját képmására teremtette az embert: férfiként és nőként. Vagyis csakis a kettő együtt felel meg az ő képmásának.
Kívánok mindenkinek sok-sok erőt, örömöt, éberséget az ehhez vezető úton!
Minden jót:
Soma Mamagésa