Évente száznál többen lesznek áldozatai a négy fal közt, tanúk nélkül zajló erőszaknak, „terrornak”, tudtuk meg Németh Ágnes rendőr alezredestől, az Országos Rendőr-főkapitányság bűnmegelőzési és áldozatvédelmi osztályvezetőjétől. Hogy közülük mennyi az értelmiségi pár, arra nincs statisztika.
„Egy-két pofon belefér” – mondja az orvosfeleség
Az egri családi ház a város szélén áll, irigylésre méltóan szép, takaros. Kiírhatnák: „Tiszta udvar, rendes ház”, ahogy évtizedekkel ezelőtt tették. Ám a falak sem akkor, sem most nem mesélnek. A házban élők is csak ritkán.
– Házasságunk második évében kaptam az első pofont. Este kilenckor hideg volt a tökfőzelék. Én voltam a bűnös. Vitatkoztam – mondja a negyvenkét éves, csinos óvónő. – És vitatkoztam később is, akkor is, ha tudtam, tíz órát volt műtőben, ha feszült, fáradt volt, amikor zaklatta az első felesége. Ma, tizenhárom év házasság, és néhány verés után tudom, jobb hallgatni, megalkudni, ráhagyni, míg lenyugszik. Egyébként úgy vélem, mindenki lehet ideges, és egy-két pofon belefér minden kapcsolatba. A férjem már nyugdíjas, pihentebb, de néha még eljár a keze. Kibírom. Miatta. A gyerekek miatt. És magam miatt. Meg mert egyébként áldott jó ember – mondja, és látom, így is érzi.
Hogy ez totális, és értelmetlen önfeláldozás, azt csak távozóban gondolom.
„Elvész az önkontroll” – vallja be a közjegyző
Baráti társaság buliján, egy elkapott mondat után, az egyik újonnan megismert férfiről éreztem azt: veri a feleségét. Most, fél évvel később, amikor fölhívtam közjegyzői irodájában, és kértem, beszélgessünk, magukhoz invitált. Csupán egyetlen kérése volt: „Esküdjön meg, nem árulja el senkinek a nevem!”
Hatalmas lakás, budai hegyekre néző szobájába kísér egy asszony, ahol üdvözöl a közjegyző és felesége. A meglepetéstől szinte szédülök, de a vendéglátó segít rajtam, abban a pillanatban, amikor a házvezetőnő ránk csukja az ajtót.
– Undorító, hogy megütök egy nőt. Ugye erről akar hallani? Meg arról, miként lesz a joviális úrból állat… – kezdi, közben megigazítja a nyakkendőjét, majd megsimogatja az asszonyt. – Undorító, mégis megtettem, többször is. Gyűlölöm magam. Időről időre megvadulok. Nem gondolkodom, elvész az önkontroll. Magam sem értem, mert utána szenvedek, sírok, és ezerszer bocsánatot kérek – mosolyogni próbál, de arcán ott ül a szégyen, szeme sarkában az összegyűlt könny.
– Azt hiszem, ez nem egyedi jelenség. Tudja, nincs tányér csörgés nélkül. Az én férjem így vezeti le az idegességet, és én eltűrtem neki. Most, hogy öregszik, egyre ritkábban ideges – mosolyodik el Márta is. – Idegenvezetőként dolgoztam, húsz éve még sokat voltam távol. Ő meg féltékeny típus, pedig soha nem adtam rá okot. Fölhergelte magát, és agresszív lett. Szeretem a férjem, ezért vagyok ma is mellette. Bár néha, amikor az utasok is nézték a foltjaimat, megfordult a fejemben, elválok. De maradtam. A családterápia segített – hallgat el, majd hirtelen azt kérdezi: – Hülyének néz, ha azt mondom, megszoktam?
Nem válaszolok. A hosszú csendet halk mesélés követi. És nincs köztük ellentmondás. A budai hegyek mögött eltűnik a nap, amikor kilépek a hatalmas kapun.
„Ha feszült a férjem, eljár a keze” – mondja a gyógytornász
A buszsofőrök élete sem egyszerű. Különösen nem, ha vegyészmérnöki diplomával, kényszerből, mégis örömmel kell a volán mögé ülni.
– Az elbocsátással kezdődött minden. Nyolc hónap munkahelykeresés után kiborult, kezelhetetlenné vált. A tehetetlenségtől lett agresszív. Mint aki se Istent, se embert nem ismer, egy nyáreste ütni kezdett. Ma sem tudom, miért, mert aznap nem szóltam semmi rosszat, bár előtte, napokon át mondtam a magamét. Fölszakadt az ajkam, tízkor már bent voltam a kórházban, a munkahelyemen. Megtámadtak az utcán, mondtam, és elhitték. Ellátták a sérüléseket, összevarrták a sebet, telefonáltak Lacinak, jöjjön értem. És jött. Iszonyú volt, ahogy szörnyülködtek, vigasztalták, én meg néztem a szemébe, szerelemmel – emlékszik vissza a gyógytornász. – A gyerekek anyósomnál nyaraltak, a szomszédok semmit nem hallottak, Mi csendben szoktunk veszekedni, ez is csendben zajlott. A rendőrség idővel lezárta a nyomozást, mondván, nincsenek meg az elkövetők. Laci dolgozni kezdett. A buszozás óriási felelősség, több tucat ember ül mögötte, és ez stresszeli. Ha feszült, néha iszik egy keveset, és olyankor eljár a keze. Ha ideges, elég egy szó, egy pillantás, egy félmosoly. Többször mondta, soha nem tudja, mi az utolsó csepp, mi mozdítja ütésre a kezét – elhallgat, a lépcsőházi neszre összerezzen, sóhajt, és folytatja: – Megoldást kellene keresni. Nem jó, hogy a tizenhat szép évünket, három éve szó szerint szétveri. Félek, megunom, elhagyom. De nem, nem tehetem, szeretem…
| Az erőszakos cselekmények hátteréről és a hazánkban előforduló bántalmazások statisztikai adatairól a legfrissebb Nők Lapjában olvashatunk. |