A hír: Filmre viszik Natascha Kampusch történetét
Számos sikerfilm producere, Bernd Eichinger filmre viszi – a Bild című lap értesülései szerint – Natascha Kampuschnak, a 8 éven át egy pincében raboskodó osztrák lánynak a történetét. Kampuscht 1998-ban rabolták el, és 2006-ig egy Bécs közeli ház pincéjében tartották fogva.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Nálam néha vérfagyasztóan csengenek össze az olvasmányélményeim a valós eseményekkel. Éppen Fowles Lepkegyűjtőjét olvastam, mikor Natascha megszökött fogvatartójától. A könyvbéli őrült férfi is iskolába menet ragadta el a szép szőke lányt, hogy aztán bezárja, örökre. Azt hittem, oké, ez ilyen írói agyrém, ilyesmi nem fordulhat elő, ennyire senki nem lehet beteg. (Most a Twilight sagát olvasom, remélem, vámpírokra és vérfarkasokra kevesebb az esély…) Aztán kiderült még néhány eset. És a világ csak döbbenten bámult.
Azt értem, ha valaki váltságdíjért, túszejtés céljából rabol el valakit, értem azt is (ez nem azt jelenti, hogy akármilyen szinten helyeselném is), ha szervezetek gyereket lopnak, hogy örökbe adják, s a többi. De hogy valaki csak úgy, önkényesen megfosszon valakit a gyerekkorától, a fiatalságától, a tanulás és a fejlődés, a szerelem, egyszóval az élet lehetőségétől, és csak a saját vágyainak a szolgálatába állítsa… Nem fér, nem férhet a fejembe. Ezért is örülök, hogy filmre kerül a történet.
Natascha jó ideig nem nyilatkozott elrablójáról, és nehezen beszélt (érthető okból) arról, amin keresztülment. Aztán lassan nyílni kezdett. Megvette például a házat, aminek a pincéjében raboskodott, egyre több nyilvános szereplést vállalt. Egy hasonló forgatókönyv megírásához nagyon mély és sokszor fájó beszélgetéseken kell átesni, hogy a film tükrözni tudja, mi történt valójában. Ha jó film lesz, az Nataschának is segíteni fog, egy lépéssel tovább mehet a traumák feldolgozásában.
Bernd Eichinger neve számomra garancia. Remek a szimata, érzékeny témákhoz nyúl mind forgatókönyvíróként, mind producerként. Sokaknak a neve hallatán elsősorban a népszerű filmek, mint a Végtelen történet, A rózsa neve, a Manitu bocskora vagy a Parfüm (itt övé a forgatókönyv is) ugrik be, esetleg a fájdalmas és lassú Hontalanul Afrikában. Mindegyik világhírű és díjesővel jutalmazott, népszerű munka volt. Ám én azt hiszem, a lelke mélyén leginkább valós eseményeken alapuló, dokumentarista elemeket felvonultató filmeket szeret készíteni. A Bukást, ha nem láttam tízszer, hát egyszer sem, és mindig lenyűgözött a pontosság, a részletek gazdagsága, a szereplők tökéletes kiválasztása. Pedig ha valami, hát a Hitler-bunker utolsó napjainak bemutatása veszélyes terep, a saját bukás lehetőségét is jócskán megkockáztató vállalkozás volt.
A Baader–Meinhof-csoportot a kritika nem fogadta ilyen lelkesen, ellentétben velem. Odavoltam azért a filmért is, tetszettek az arányai és a ritmusa, és hibátlan volt a casting: a színészek úgy hozták a figurákat, hogy bennem a valódi képek keltek életre, amiket csak újságokban, könyvekben láttam. Ennek kapcsán néztem meg egy interjút Eichingerrel, és meggyőzött arról is: ha ráharap egy témára, kiemel egy-egy személyiséget és/vagy korszakot, akkor azt valóban és a legjobb értelemben megragadja. Aztán addig formálja, míg a vásznon már nem is kell életre kelteni: maga az élet lesz az, amit látunk. Úgy gondolom tehát, hogy jó kezekben lesz ez a történet.
Eichinger hozzáér, az anyag formálódik, aztán a másfél-két (vagy nála gyakran három és fél) órára vágott nyolc évből mi is megérzünk, átélünk valamit. Ha pedig rossz lesz a film, akkor is jó, hogy megszületett, mert olyan témát feszeget, amiről beszélni kell. Natascha, majd az amstetteni rém esete után nem tudhatjuk, hány nőt vetnek még fel az osztrákok (és más nemzetek) pincéi. Ha figyelünk egymásra, remélhetőleg egyre kevesebbet.
