Hogyan mondjuk meg a gyereknek: felbomlik a család?

Szívszorító olvasói levelek igazolják, hogy számtalan fiatal és idősebb szülő szereti őszintén a gyermekét, mégsem képes tovább élni a házastársával-élettársával. De hogyan váljanak el úgy, hogy a gyerek ne vagy lehetőleg alig sérüljön? Meg lehet magyarázni egy óvodásnak, kisiskolásnak, kamasznak, hogy anya mellett rendszeresen feltűnik egy új bácsi, vagy apa egy idegen néni miatt nem ér rá? Persze a levelek írói általában konszolidált („fegyelmezetten” beteg) házasságban élnek, ahol nincs brutalitás. Mert bizony azokban a családokban, amelyekben mindennap előfordulhat a durvaság, az alkoholgőzös őrjöngés, a gyereknek pillanatnyi megnyugvást jelent, ha a durva apa vagy anya eltűnik egy időre. De miként dolgozza fel a szülei válását egy gyerek, ha nem veszekednek előtte a szülei – a vitákat az elalvása utáni, éjszakai órákra időzítik –, és látszatra nyugodt életet éltek?

Ki legyen a „megmondó”?

1. „A hétéves kislányunk cserfes és vidám. Miatta vívódom három éve. Van-e jogom arra, hogy tönkretegyem a boldogságát? Megmondhatom-e neki, hogy nyolcévi házasság után már nem szeretem az imádott édesapját? Hallgassak? Áldozzam fel magam, és éljek szerelem nélkül? Idén tavasszal döntöttem: a kedvesemmel akarok élni, és elhagyom a férjemet, válni akarok. Csakhogy nincs erőm arra, hogy megmondjam a gyerekünknek, elegem lett a link, kártyázó, bulizó, pénzszóró apjából. Arra gondoltam, hogy megkérem anyut, jöjjön el hozzánk, és vállalja magára e szerepet.” (36 éves egészségügyi asszisztens levele)

2. „A feleségem szép. Öt évvel ezelőtt szülte az ikreinket, de az alakja ma is tökéletes. Csakhogy számomra kevés, hogy jól néz ki. Nem tudok vele beszélgetni, politizálni, együtt gondolkodni – képtelen voltam rávenni, hogy elmenjen szavazni… –, mert őt a testedzésen és a szépségápoláson kívül csak a gyerekek érdeklik. Önmagába szerelmes, nem belém. Két éve vettek fel a munkahelyemre egy nálam három évvel idősebb jogásznőt. Szellemes, szikrázóan okos, bár kövérkés alkat hatalmas vörös hajkoronával. Beleszerettem. A feleségem nem hiszi el, hogy el lehet őt hagyni egy túlsúlyos nő miatt, pedig én most találtam meg a társamat, akivel hajnalig tudok beszélgetni, vitatkozni. Ráadásul a fiaim is rajonganak érte, mert csupa élet, és kiváló a humora. Mivel a mi háromszögünkből ő a legintelligensebb, azt tervezem, hogy a kedvesem mondja meg a gyerekeknek, hogy ezentúl vele fogok élni. Persze az ikrek akkor lesznek velünk, amikor csak akarnak… Jó megoldásnak tartja?” (35 éves informatikus e-mailje)

3. „Most folyik a válóperünk – gusztustalan anyagi vitáink vannak –, közben érzem, nagy hibát követtem el, amikor magamra vállaltam, hogy én mondom meg a tizennégy éves lányunknak, hogy el fogunk válni. Tudatosan nem részleteztem az apja nőügyeit, arról sem beszéltem, hogy mennyit szenvedtem, mire meghoztam a döntést. Akkor a lányom a nyakamba borult – »anya, megleszünk kettesben!« –, hiszen a veszekedéseiken kívül semmiféle kapcsolata nem volt az apjával. Ám mostanában ellenséges a lányom. »Miért nem találsz egy új pasit…? Klári barátnőm anyjához visszament a férje… Balázs szerint nagyon gáz elvált szülők gyerekének lenni.« Szóval ma már bánom, hogy nem a férjemmel együtt mondtuk el őszintén (!), hogy miért válunk, hiszen ő okosan elzárja a gyerek elől a legújabb barátnőjét, és a láthatásokkor elhalmozza őt minden földi jóval.” (44 éves budapesti óvónő)

Nem lehet megúszni szenvedés nélkül…

– Rengeteg gyerek szembesül a szülei válásával. Az 1980-as években ezer házasságkötésre háromszázötven válás jutott, a 2000-es években ezer házasságból már közel hatszázat bontanak fel. És akkor még nem beszéltünk a széteső élettársi kapcsolatokról – mondom dr. Csák Annamária pszichológusnak, aki az újpesti Nevelési Tanácsadó vezetőjeként számtalan család felbomlását asszisztálta végig.

– A válást nem lehet megúszni szenvedés nélkül – mondja a pszichológus. – Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy minden házasságot érdemes megmenteni, hiszen, ha a feszültség, az ellenségeskedés már elviselhetetlen, akkor a gyereknek is jobb a lezárás, a nyugalom megteremtése. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, miként tájékoztatják a gyereket a család felbomlásáról. Nagyon rossz megoldás, ha harmadik személyt kérnek fel erre! A gyerekben ez csak növeli a bizonytalanságot. Már az óvodások is pontosan érzik a családon belüli feszültségeket, ellentéteket, de ha nem a szüleiktől hallják közvetlenül, hogy mi várható a jövőben, akkor nem hisznek a rossz hír hozójának. Inkább reménykednek, hogy talán nem igaz, vagy önmagukat hibáztatják. „A rosszalkodásaim miatt megy el anya vagy apa?” Ezt a szorongást csak a szülők tudják oldani, ha együtt beszélik meg a gyerekükkel, hogyan fog változni a család élete. Arra is érdemes gondolniuk a válásra készülő pároknak, hogy az egyik szülő elköltözését a gyerekek úgy élik át, mintha őket hagyná el anya vagy apa. Tehát e beszélgetések csak akkor érnek célt, ha a gyerek úgy érzi, bármi történik is, mindkét szülő szeretni fogja őt a jövőben is.

– Milyen reakciókat produkálhat egy kisgyerek?

– Gyakran sír-zokog, ezernyi kérdést tesz fel, de az is előfordul, hogy látszatra gond nélkül elfogadja a felnőttek döntését. Ám ilyenkor se higgyék a szülők, hogy egyszerű és zökkenőmentes a gyerek számára a családi viszonyok átalakulása! Ha figyelnek rá, észrevehetik, hogy megváltozik a viselkedése. Zaklatottabb-fegyelmezetlenebb lesz, vagy túl feldobott, vagy lelassul, szóval a korábbi énjéhez képest furcsa dolgokat produkál. Sokszor előfordul, hogy éjszakánként bepisil az óvodás, de az iskolás is. Ha a szülők nem tudják e tüneteket sok szeretettel és beszélgetéssel csökkenteni, akkor hasznos, ha szakemberhez fordulnak. Az is jó megoldás, ha beavatják az óvónőt, a tanítónőt, az osztályfőnököt, hogy figyeljenek jobban e krízishelyzetben a gyerekükre.

– Egy férfi riportalanyom mesélte, hogy kamaszként élte át a szülei válását, de a feldolgozásához legalább tíz évre volt szüksége. Tőle azt várták el, hogy válasszon a szülei között…

– Ez a lehető legrosszabb megoldás! A kamasz lázad, és végtelenül kritikus, de közben szabályos családi viszonyokra vágyik. Egy édesanyától hallottam a munkám során, hogy a tizenhat éves gyereke határozottan közölte vele: „nem az a dolgod, hogy boldog legyél, hanem az, hogy anya legyél!”. Kemény mondat. Hogyan közöljük a kamasszal, hogy válunk? Őszintén. Egyértelműen kell vállalnunk, mit rontottunk el együtt. Ő már tudja, hogy a szülő is gyarló ember, de soha ne késztessük arra, hogy ítéletet mondjon bármelyik szülő felett. A kikényszerített ítélet a későbbiekben rengeteg lelkiismeret-furdalást okozhat neki.

– Tapasztalata szerint lehet jól, zökkenőmentesen válni?

– Jól nem lehet, de viszonylag jól igen. Ám ez csak olyan pároknak sikerülhet, akiknek nem a saját, önző harcuk a fontos, hanem az, hogy a mindkettőjük által szeretett, közös gyerek ép, boldogságra képes emberként kerüljön ki a viharból.