A hír: Visszaszökött a vadonba az a kambodzsai nő, aki 18 évet töltött dzsungelben
Az immár 29 éves nő képtelen volt beilleszkedni az emberek közé, pedig 2007-ben, amikor rátaláltak, a családjához került vissza. Minden „civilizációs” kísérlet csődöt mondott: a nő járás helyett inkább mászik, nem tanult meg beszélni, nem hajlandó ruhát hordani, és már többször megpróbált visszaszökni a dzsungelbe, ahol 8 éves korától élt.
Apja – aki rendőr – azt mondta a sajtónak, hogy lánya az utóbbi időben némi haladást mutatott a beilleszkedésben, az eltűnése előtti napon segített családjának zöldséget szedni. Aztán másnap mégis lehányta magáról ruháit, és elrohant, eddig hiába keresték. Az apa az erdei szellemeket okolja lánya ismételt eltűnéséért. 1989-ben egyébként a szülők két lányukat is elvesztették, mindkettő eltűnt, a másik azóta sem került elő – adta hírül a Daily Telegraph című brit lap.
| Rochom Phoeung 1989-ben tűnt el. Mivel sosem szólalt meg emberi nyelven, biztos személyazonossága és akkori eltűnésének története továbbra is rejtély |
Különvélemény Winkler Nórától 
Mikor gyerekként olvastam a Mauglit, nem hagyott nyugodni a gondolat: mi lenne, ha ezt kipróbálnánk igaziból is? Hogy a valóságban hogyan hat egy emberre, ha vadon, állatok között nő fel, és hogy tényleg, akkor neki majd furcsa lesz a villamos? Ezek a fantáziák egybemosódtak a vasárnap délutáni, takaró alól végignézett Tarzan-filmekkel, szóval nagyon szerettem volna, ha az én környezetemben is felbukkan egy ilyen kisfiú, akit hosszasan, közelről tanulmányozhatok.
Aztán éles eszemmel rájöttem, erre senki nem fogja önszántából feldobni az életét, hiába érdekes kísérlet – elsősorban nekem 6 évesen –, pont az benne a nagy, hogy ez nem olyan, mintha, hanem ez valóban egy másfajta élettapasztalás, épp ezért drága mulatság. Így aztán egészségesen átvezetődtem olyan tevékenységekre, amelyek alkalmával bogarakat lehet nézni saját környezetükben, kicsit elterelni őket, lefedni pohárral – a szokásos, ismerős gyerekkísérletek. Felnőttként ma ebből az izgat, honnan, de tényleg honnan értesülnek a hangyák a kertben arról, hogy én a konyhában nyitva felejtettem a mézesüveget? De visszatérve az emberi élet szélsőségeivel való kísérletekhez, később, történelemórán eleget tanultam a második világháború kíváncsi tábori orvosairól, és hogy ezek a beavatkozások hogyan alakították a kevés számú túlélő életét.
A kambodzsai nő története eléggé megbénít. Melyik szelete a fontos? Hogy miért ment el? Hogy hogyan élte túl, vagy hogy napi szinten hogyan nézhet ki a szülői szándék, amely őt újra emberivé tenné? Az csak mesékben és filmekben igaz, hogy a vadon felnövő gyerekek emberi intelligenciájuk, egyszersmind emberfeletti képességek és túlélési ösztönök birtokában vidáman, játékosan, az állatokkal megható szimbiózisban veszik az akadályokat. Léteznek történetek város menti erdőkben felnőtt, kutyafalkákban szocializálódott lényekről a valóságban is, de azok hátterében majdnem mindig a szülői szeretettől megfosztott, kínzott, évekre bezárt, erőszakolt gyerekek állnak. Gondoljuk Natascha Kampusch ügyére. A pszichológusok, elmeszakértők, kriminalisztikusok garmadájára, akik éveken át elemezték, vizsgálták az ügyet, és adtak tanácsokat a legoptimálisabb visszailleszkedés érdekében. A kambodzsai dzsungelnő 18 év után került vissza szüleihez. A neten található híradófilmekben maga elé meredten ül egy kunyhó földjén, szülei mellette, kint az utcán, hosszú sorban a kíváncsi vizitálók. Nehéz lehet odautazó, fehér riporternek erről olyan anyagot csinálni, amely megadja a szereplők emberi méltóságát, és nem egy „nézzenek má’, mik történnek tőlünk messze” bulvártudósítást készíteni. A lány, akivel együtt tűnt el a testvére, aki soha nem is került elő, pár hétnyi próbálkozás után most visszaszökött az erdőbe. Hogy lehetne számára érvelni a civilizáció mellett? Honnan tudni, hogy jobb lenne neki, ha kiegyenesedve járna, asztalnál enne, nem magokat keresgélne a földön, megtanulna beszélni a hangfoszlányai helyett. Egy emberjogi szervezet szerint nulla annak az esélye, hogy egy 8 éves kislány túlélhet az őserdőben. Szerintük nem szabadon, hanem fogságban élt, beszélni nem azért nem tud, mert állatokkal diskurált, hanem mert borzalmas traumák érték. Családja mindenesetre keresi, egy jós szentember segítségével. Ételáldozatokat ajánlanak fel, csodatévő növényeket raknak halmokba, vörösbort csurgatnak földre tett pohárba, és reménykednek. Csak nem látszik, mitől lesz verzió, ami mindenkinek jó.
|
A hét korábbi különvéleményei: |