– Három és fél éve éltek Magyarországon. Alex mostanra bizonyára eldöntötte, tetszik-e neki az itteni élet.
– Igen, és szerencsére nagyon jól érzi magát (nevet). Főleg, amióta két hónappal ezelőtt egy pilisi faluba költöztünk! Mindketten vidékiek vagyunk, otthonról hoztuk a természet, a nyugodt környezet szeretetét. A városban szenvedtünk, Brüsszelben és Budapesten egyaránt.
– Mennyire zavarja a férjedet, hogy nem beszél magyarul?
– Otthon angolul „működik” a család, ha pedig a faluban jön-megy, ott megérteti magát. Az alapszavakat ugyanis ismeri: tud vásárolni, el tudja mondani egy taxiban, hova szeretne menni, sőt még a helyi kocsmában is elboldogul. Ha pedig ez nem lenne elég, ott van mellette Lola, aki manapság fordít, amikor szükséges.
– És mi történik társaságban? Kizárólag angolul beszélőkkel barátkoztok?
– Nem, természetesen nem. Egyrészt Alex türelmes, nem zavarja, ha magyarul beszélgetnek mellette, és nem várja el, hogy folyamatosan fordítsanak neki. Másrészt azok a barátaink, akik beszélnek angolul, igyekeznek többet foglalkozni vele, bevonni a társalgásba, amikor csak lehet.
– Apropó, mi volt az első szó, amit megtanult a nyelvünkön?
– A tusfürdő. És a csütörtök. Mind a kettőt nagyon vicces hangzásúnak találta.
– A barátnőm svájci, neki az első szava a „kiskapu” volt. Éppen azt magyaráztam neki, mennyire divatos szó ez Magyarországon…
– Hát igen, a svájciakra nem jellemző a kiskapukeresés (nevet).
– És az angolokra? Ők keresgélik a kiskapukat?
– Nem igazán, de nincs is nagyon szükségük rá. Angliában a hatalom és az állampolgárok között egyfajta bizalmi viszony van. Mondok egy példát: odakint nem jellemző a minden ok nélküli közúti ellenőrzés. A rendőr csak akkor inti le az autót, ha valami nem stimmel, és akkor is rendkívül udvarias és előzékeny. Itthon meg… Mindannyian tudjuk, mi zajlik.
– Alex hogy viszonyul ehhez?
– Meglepődik. Nemrég például, amikor meglátogattuk édesapámat Kaposváron, a száznyolcvan kilométeres út alatt kétszer állítottak meg minket rendőrök. Én mindkét alkalommal feszült lettem, ahogy közelített a járőr. Azt hiszem, itt, Magyarországon ez természetes reakció. Mindannyian kínosan érezzük magunkat egy rendőri ellenőrzésnél. Alex azonban lazán ült, és nézett rám, hogy mi a bajom. Minden be van fizetve, minden rendben van az autóval, miért izgatom magam? „Csak nehogy találjon valamit!” – mondtam neki, mire ő ártatlanul rám nézett, és homlokát ráncolva azt kérdezte: „Miért, keresni fog valamit?!”
– A hétköznapokban észrevehetőek a kulturális különbségek köztetek?
– A kulturális különbségek természetesen léteznek, de szerintem ez a dolog egy kicsit túl van misztifikálva. Sokan úgy kérdeznek a kapcsolatunkról, mintha az valami nagy különlegesség lenne. Pedig nem az. Két ember egymásra talált, egymásba szerettek, és azóta is együtt vannak. Nálunk az évek során kiderült, hogy sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint ahogy valaha is gondoltunk – annak ellenére, hogy két különböző országból származunk.
– Ezzel mi is így vagyunk, mégis fel tudom sorolni azt a néhány nyilvánvaló különbséget. Sonja például képtelen rendszer nélkül élni. Ettől én persze néha a falra mászom, de igazából hasznos, mert egybetartja az életem, ami korábban eléggé kampányszerű volt. Amolyan magyaros…
– Ez inkább személyiség-, nem pedig nemzetiségfüggő. Nálunk inkább én vagyok az összeszedett… Na jó, ha már muszáj egy hétköznapi kulturális különbséget találni, akkor én azt hoznám fel, ki hogyan reagál a betegségekre. Az angolok képesek elbagatellizálni a dolgokat, meg vannak győződve arról, hogy ha nem vesznek tudomást a betegségről, akkor nincs is nagy gond. Ha Lola köhög, Alex megvonja a vállát. Én ezzel szemben máris riadót fújok, és igyekszem meggyógyítani. Ahhoz, hogy elismerjék: tényleg baj van, szinte a halálán kell lennie az embernek. A legutóbb, amikor elkaptam egy gyomorfertőzést, hallottam, amint az édesanyjának azt mondja a telefonba: „Ezúttal úgy tűnik, Kriszta tényleg nincs túl jól”…
– Ki fogja végül meggyőzni a másikat betegségügyben?
– Azt hiszem, senki. Én így gondolom, ő pedig úgy, ebben maradunk. Nem kell mindenáron győzni.
– Gondolom, azért idomultatok egymáshoz az elmúlt években.
– Persze, mint minden házaspár. Amióta együtt vagyunk, Alex például rendezettebb egy kicsit – nemrég rajtakaptam, hogy listát írt az elintézendő feladatokról. Igaz, a tenyerére.
– És te? Miben változtál?
– Én talán egy kicsit lazább lettem. Például ha vendégségbe megyünk, már nem zavar a „színházi késés”, azaz hagyom Alexet és Lolát nyugodtan készülődni.
– Kis testvért terveztek Lolának?
– Majd igen.
– Nem lesz így túl nagy a korkülönbség a két gyerek között? Lola már négy és fél éves.
– Szerintem a korkülönbség kérdése minden családnak a magánügye. Nincs rá aranyszabály. Az öcsém és köztem hat és fél év van, és ragyogó a kapcsolatunk. Mindig is az volt.
Tipp: Rendeld meg D. Tóth Kriszta legújabb mesekönyvét! »