D. Tóth Kriszta: Háború békében

D.Tóth Kriszta | 2010. Június 04.
Majd ülünk a kertben, föltesszük a lábunkat és kávét szürcsölünk. A gyerekek meg közben eljátszanak egymással. Hisz Sophie és Lola olyan rég nem látták egymást, bőven van pótolnivalójuk a hétvégén. No, igen. Ahogyan azt a naiv szülő elképzelte.

Lola és másfél évvel fiatalabb unokahúga, Sophie baba közös története három évvel ezelőtt kezdődött. Sophie volt az első kisbaba, akivel Lola találkozott. És az első, akivel osztoznia kellett – a figyelmen, a játékokon, a rajongáson, a nagymamán. Egészen addig örömmel várta az unokatesót, amíg ő a sógornőm hasában volt. Ahogy kijött onnan, keserves küzdelem kezdődött. Először is, Sophie helyzeti előnnyel indult Lolával szemben, hisz ugyanabban az országban él, mint a nagymama és a nagypapa. Vagyis: kéznél van az a fajta rajongó szeretet, és gyakorlott kényeztetés, amit az ember gyereke csak a nagyszüleitől kaphat meg. Aztán, ott van az a csöppet sem elhanyagolható tény, hogy Sophie a kisebb, vagyis, gyámoltalanabb, ügyetlenebb, óvni valóbb. És, bizony, ez így is marad nagyon sokáig – amit nem könnyű megemészteni. A problémák ráadásul Sophie cseperedésével egyáltalán nem csökkennek, sőt. Amióta a kicsi is rendes ételt eszik, öltöztetős babákkal, építőkockákkal, színes ceruzákkal, gyurmával, gyöngyökkel játszik, a megoldandó feladatok megsokszorozódtak. Van sok bosszankodás és vita, megsértődés és krokodilkönnyek, versengés és lemondás, a végén fáradt belenyugvás.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Sophie és Lola ne imádnák egymást. A család angliai felével internetes videotelefon segítségével kommunikálunk, és nincs annál viccesebb, mint amikor a két kismajom versenyt mutogatja egymásnak a pocakját, cuppanós puszikat küld a másiknak 2200 kilométeres távolból, és a végén együtt kiszámolják, hogy hányat kell még aludni a nagy találkozásig. Minden második hónapban látják egymást, és úgy várják ezeket az édes napokat, mint semmi mást. Az utolsó előtti látogatás után itt büszkélkedtem önöknek, hogy micsoda okos nagylány volt a mi Lolánk. Segítőkész, nagylelkű és nyugodt. Odaadta mindenét a kisebbnek, fölsegítette, amikor megbotlott, megosztotta vele a fagylaltját, és még azt sem bánta, hogy Sophie csakis az én ölembe fészkelődve volt hajlandó meghallgatni az esti mesét. Megnyugodtunk mindannyian, és azt mondogattuk egymásnak, hogy túl vagyunk a nehezén. Vérmes reményekkel indultunk neki Sophie első hétvégéjének Lola „újkertesházában”. Terveztünk kerti focibajnokságot, teraszrajzversenyt, bogárgyűjtést, virágültetést, falusi sétákat. De leginkább fűben ülős, nagy beszélgetéseket, amíg a gyerekek egymással játszanak.

Utóbbi a látogatás első órájában megdőlt. Lola és Sophie ugyanis minden egyes, a kertben, a teraszon, illetve a gyerekszobában található tárgyon összeveszett. Hiába van a lányunknak öt különböző babája, mindkettejüknek csak és kizárólag egy bizonyos baba kellett. Ugyanaz a baba. Ahogy csakis ugyanazzal a krétával akartak rajzolni, ugyanazzal a rollerrel akartak száguldani, és ugyanazt a tündérszárnyat szerették volna fölcsatolni. A hétvége első fele azzal telt, hogy felváltva próbáltuk tompítani köztük a feszültséget és megoldani a helyzetet, általában a figyelemelterelés módszerével. Újabb és újabb ötletekkel álltunk elő, hogy mit is játszhatnának ők ketten, együtt, vita nélkül. Attól függően, hogy a sógornőmön vagy rajtam volt a sor, próbáltunk hatni Sophie-ra („Loláé a játék, kicsim, add vissza neki, ha megunta, játszhatsz vele”), illetve Lolára („add oda Sophie-nak, drágám, tudod, hogy ő a kisebb, ráadásul a vendég, kérlek légy te az okosabb”). Mindhiába. A menetrend szerinti legutolsó lépés az volt, hogy fölmentem Lola szobájába valamiért, ami elterelheti az éppen nyafogó gyerek figyelmét. Aztán, mire visszaértem a tett színhelyére, általában 1. már valami máson veszekedtek, 2. az összeveszés tárgyát birtokló gyermek kiborult azon, hogy a másik kapja az újdonságot, és minden kezdődött elölről.

Az ördögi körnek Alex vetett véget, aki két dolgot elégelt meg. A gyerekperpatvart, és a két anya kétségbeesett küzdelmét az elemekkel. Ötlete életmentő és logikus volt. Legközelebb, ha összevesznek, tegyétek föl a lábatokat, szürcsöljétek tovább a kávétokat, és hagyjátok, hadd oldják meg maguk a dolgot. Mi pedig kénytelen-kelletlen így tettünk. Mondanom sem kell, hogy előbb-utóbb minden konfliktus megoldódott, és a verekedést is megúsztuk. De nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen fárasztó lábföltevős hétvégénk.

 

„Repül a, repül a… Lola!”

Eshet eső, fújhat szél, a Lolamesék harmadik kötete akkor is megjelent!

Találkozzunk az Ünnepi Könyvhéten:

június 4., péntek 16.30 – Nagykőrös, Arany János Művelődési Központ,

június 5., szombat 11 óra – Budapest, Vörösmarty tér, Sanoma-pavilon.

 

Exit mobile version