Hernádi Judit: “Az ember alapjában véve mindig saját magát játssza”

A színésznő…

– Sosem akartam egy színpadra állni a gyerekemmel – előzi meg a kérdésem Hernádi Judit. – Zsófit keresték meg. Amikor ő kérdezett, azt gondoltam, tudja, miért szeretné.

– Kegyetlen vállalkozás.

– Valóban van benne némi élveboncolás. Viviszekció, igen. Ezen át is estünk, amikor próbáltunk. De amikor az ember játszani kezd, minden picit máshová kerül. Ez nem az én életem, csak minden mondata.

– Milyen egy színésznek önmagát játszani?

– Én se tudtam elképzelni. De nézzük máshonnan a dolgot! Az ember alapjában véve mindig saját magát játssza. Itt megfordul a helyzet, előbb beszéltem saját magamról, majd rá kellett jönnöm, hogy ez hogyan szerep.

– Keresett egy idegent…

– Magamban. Jól beszél. Egy idegent bennem, aki nem én vagyok. Szerencsére bíztam a darab szerzőjében.

– Ő kicsoda?

– Jaross Viktória. Koreográfusként végzett a főiskolán. Egyszer megkérdezte tőlem, vajon jelent-e valamit, hogy egy kocsi fellökte, és átröpítette az utca túlsó oldalára. Nem sérült meg, szerencsére. Túlsó oldal? Talán valami egészen mást kell csinálnia, mint amit eddig. Mivel hátulról csapódtak bele, nyilván előreviszi a változás. Két nap múlva azt mondta: írni fog, és rendezni. Rá másfél évre felhívott, hogy írt és rendezett egy színdarabot. Megnéztem, leesett az állam. Amikor felmerült a darab ötlete, kértem, hogy ő rendezze meg.

– Már nem fáj, hogy minden előadáson felidézik a múltat?

– Már nem. De volt három olyan nap, amikor végig folyt a könnyem. Egyfolytában, anélkül, hogy eltorzult volna az arcom. Mint akinek valamilyen szemproblémája van. De hálás vagyok a sorsnak, mert valami helyrejött az életünkben. Nem mintha nagyon rossz lett volna, de mégis. Nincs tökéletes anya-gyerek kapcsolat, szerintem ezért is tanulságos ez a darab. Van, aki eltartja magától, azt mondja, nem érti – ők vannak kevesebben. Sokakat megráz.

– Ebben a történetben maga egyszerre anya és gyerek, hisz a szülei is megjelennek.

– Az anyám miatt is sírtam. Az előadás kapcsán rájöttem, hogy muszáj lelkiismeret-furdalást érezni a gyerekünk miatt, de tévút a szülőkben keresni a hibát. Értelmetlen, bármilyenek is voltak a szüleink, az semmi alól nem ment fel minket. Az extrém eseteket leszámítva persze.

– Zsófi olvasta a Mayát?

– Azt hiszem, nem, és ezt megértem. Nem olvassa, éli. Nekem el kellett olvasnom – nem volt könnyű. Kiborultam.

– Miért?

– Amikor a könyv készült, egy szakítás kellős közepében voltam. Ma már túl vagyok rajta. A Mayában beszélek erről is, de a darabból teljesen kimaradt.

– Görög László színművészről van szó?

– Igen.

– A színpadon, telefonon üzenget egymásnak az anya és lánya. Ez a valóság?

– Én mindig fölvettem a telefont. Zsófi persze így is érezhette néha, hogy nem kapott elég figyelmet. Ha egy anya a saját életét próbálja élni, megosztva figyelmét a szülei, szerelme, a munkája és a gyereke között, akkor biztos a gyereke érti meg legkevésbé, hogy rá miért csak ennyi jut.

– A szerelméért se tenném tűzbe a kezem.

– Az meg a másik, versenyeznek. Ezt meg is éltem.

– Amíg hármasban éltek, ők ketten jól kijöttek egymással.

– Egy ideig. Amikor véget ért a kapcsolat, Zsófi gyerekfejjel úgy gondolta, hogy most majd a Laci része is az övé lesz. Csalódott, hiszen sérült voltam, még kevesebbet kapott. Ez viselte meg legjobban a kapcsolatunkat.

– Mennyi idős volt Zsófi?

– Kamasz. Jó másfél évig küzdöttünk.

– Egy dühös kamasz nagyon jól támad.

– Zsófi hihetetlenül erős, nem fizikai szempontból. Az volt a szerencsésebb, ha én húzódok vissza. Nem mindig sikerült. Ha ezt jobban felhozná belőlem, most tudnék sírni. Érzem.

– Zsófi apjáról is esik szó a darabban.

– Eljött a bemutatóra. Nem mondom, hogy nem volt ideges. Egyrészt, hogy mit csinál a lánya, másrészt, hogy ő hogyan kerül ebbe az egészbe. De nem jött ki rosszul belőle.

– Elegánsan bánt vele.

– Szerintem minden férfival így bánok. Nem szabad kasztrálni, hiba! Csipkelődni lehet, füleket cibálni, kicsit kézre csapni, de derékon alul nem bántunk férfit. Ezt most főként lelkiekre értem, de másképp is igaz.

– Okos, szép, tudja, hogy kell bánni a férfiakkal. Miért van egyedül?

– Hát, mucikám, mert így hozta a sors.

– A sors?

– Magunk kovácsoljuk, igen. Voltak régen is nagy üresjárataim. Most éppen kezdek nagyon jól lenni. Nem is gondolkodom ilyesmiken. Ráadásul nagy terhet pakoltunk le magunkról Zsófival. Lehet, hogy még nem is érzi, mekkorát. Nem is kell, hogy érezze.

…és a lánya

– Milyen érzés az anya-lányát játszani az anyjával a színpadon? – kérdem Zsófit.

– Először nagyon nehéz, amikor újra kijönnek a régi sebek, aztán, reméljük, végleg beforrnak, majd az egész átmegy egyfajta gyakorlatba. Onnantól kezdve nem fáj, akkor már csak szembenézünk.

– Miért volt fontos, hogy ezt megcsinálja?

– Hogy megmutassam magam, látva lássanak. Meg a szembenézés: hol rontottam, rontottuk el, hogy továbbléphessünk. Ugyanakkor kalandvágyó ember vagyok, fiatal, örültem a lehetőségnek, fejest ugrottam bele, anélkül, hogy tudtam volna, mekkora felkészültséget, mennyi munkát igényel.

– A dolgot tovább nehezíti, hogy nem színész. Rajzol, énekel.

– A színpadon is ezt a kettőt csinálom. A legvégén van egy kis szövegem, de szóról szóra azt mondom, amit annak idején, tehát nem tudok nagyon mellényúlni.