Robin Cook bálnát néz Budapesten

– Időről időre el kell látogatnom ide, hiszen a magyarok olyan kedvesek, és rengeteg könyvemet megveszik – tréfál a legendás Kóma című könyv szerzője, amikor megkérdem, ezúttal mi szél fújta hozzánk. Aztán komolyra fordítja a szót, és elmeséli, hogy épp befejezte a legújabb regényét, és akadt egy kis szabadideje. Ilyenkor lazít, utazgat, meglátogatja ismerőseit, és újakat is szerez. Mostani európai ejtőzése során csavargott egy picit Párizsban, Milánóban, Genovában, Londonban, majd úgy döntött, hozzánk is beugrik néhány napra.

Szeret itt lenni

Mielőtt megkérdezném, mit szeret bennünk, már meséli is, hogy bár a külföldi lapok magyarországi híradásai szinte kizárólag arról szólnak, mekkora bajban vagyunk, milyen súlyos gazdasági, politikai gondok gyötrik az országot, mindebből ő itt semmit sem érzékel, viszont látványos fejlesztést tapasztal mindenütt. Félig tréfából, félig komolyan ki is fejti, hogy talán olyan jelképpé válik a pesti rakparton épülő látványos kulturális központ – amelyet formája miatt Cetnek neveznek -, mint az Eiffel-torony Párizsban. Különösen tetszik neki, hogy a régi raktárépületek megőrzésével valami modern és sehol másutt nem látható látványos épülettel gazdagodik a magyar főváros.

Kicsit gondolkodom, mit is jelentene, ha Budapest jelképévé válna a Duna-partot díszítő, cethal formájú kulturális intézmény – ki lesz benne a Jónás, vajon védett lesz-e, vagy ezt is megpróbálják szigonyvégre kapni, de inkább visszatérek a semleges vizekre. Megkérdem, elárulna-e valamit most befejezett könyvéről. Széles mosollyal bólint, büszkén nyugtázza érdeklődésemet, aztán visszakérdez: van rá pár órája? Újabb nevetés, majd mesélni kezd.

A kómától az őssejtig jutott

Új regényének fő motívuma az őssejtkutatás. Robin Cook szerint a 21. században ugrásszerű változás előtt áll az orvostudomány.

– Nem kell már sokáig donorra várni, ha valakinek új májra, vesére, szívre lesz szüksége, mivel a tudományos fejlődésnek köszönhetően bevett gyakorlattá válik, hogy a beteg saját sejtjeiből új szervet „építhessenek” a laboratóriumokban. E téren a japán tudósok járnak elöl – mondja. – Ma például egy májátültetéshez vagy egy halott szervét használják, vagy pedig egy élő ember – általában hozzátartozó – ajánlja fel a mája egy részét a betegnek. Sajnos nem végleges a megoldás, hiszen később bármikor kilökődhet a beültetett szerv. Ha viszont a beteg saját őssejtje segítségével növesztett új májat ültetik be, azt a szervezet saját szövetként ismeri fel, és nem támadja meg. Ki a régit, be az újat, zipzár össze és kész – foglalja össze némileg leegyszerűsítve a sebészet középtávú jövőjét.

És mivel regényről van szó: Robin Cook világméretű, sokmilliárd dollár körül zajló kémkedés, ipari, tudományos és gazdasági harccá fajuló verseny izgalmai közé keverve adagolja olvasóinak a tudományos információkat.

Arra a kérdésre, vajon nemsokára nyugodtan vodkáznak, szivaroznak és egyéb káros anyaggal bombázzák-e szervezetüket mindazok, akik kedvelik az ilyesféle kihágásokat, hiszen, ha feladja a májuk, veséjük, tüdejük, egyszerűen csináltatnak maguknak újat, azt feleli: nincs kizárva. Az új technika fejlődésével valószínűleg lehetnek olyan klinikák, ahol az alkoholista milliárdosok évente új májat növeszthetnek maguknak, de nyilván nem ez az általános cél. Ám úgy látja, hogy az őssejtkutatás fejlődése sem vezethet az örök élettel kapcsolatos ősi álmok beteljesüléséhez.

Állandóan orvosi tanácsokat ad

Mivel Robin Cook személyében egy Harvardon végzett orvos válaszol a kérdéseimre, akitől nem áll távol az úgynevezett tömegkultúra sem, nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem, mit a véleménye Dr. House-ról. Elmeséli, hogy nem áll távol tőle a frissdiplomás orvos-rezidensek lelkivilága, hiszen első regénye (amelyet gyakorlatilag víz alatt írt, mivel épp mélytengeri búvárként szolgált egy amerikai tengeralattjárón) szintén egy ilyen rezidens első évéről szólt, saját élményei alapján.

– Rettentő unalmas könyv volt, senki se olvasta – teszi hozzá nevetve. – Mert a munka nem úgy nézett ki, mint a filmeken. A tévében persze folyton rohannak és életeket mentenek, a valóságban azonban az én első önálló orvosi feladatom az volt, hogy kiállítsak egy halotti bizonyítványt. Ott álltam a friss diplomámmal és remegő térddel egy holttest előtt, elővettem a sztetoszkópot, és hallgatni kezdtem, van-e szívverése. És volt! Csakhogy nem a halott szíve vert, hanem a saját pulzusomat hallottam dübörögni. Aztán belevilágítottam a szemébe, és nem tudtam eldönteni, vajon megmozdult-e a pupilla. Valahogy így néz ki az az időszak, amikor egy orvos a gyakorlatban szembesül mindazzal, amit addig tanult – meséli.

Még elmondja, hogy annak idején az USA egyik legnevesebb egyetemi klinikáján kezdhette el szakorvosi képzését. Ott, ahol a legbonyolultabb esetekkel foglalkoztak, igen magas színvonalon, messze az átlag fölötti gyógyulási aránnyal. De abban az intézményben sem tudtak mindenkin segíteni, ráadásul a gyengébb biztosítással vagy egészségügyi biztosítással egyáltalán nem rendelkező betegeknek kevés esélyük volt arra, hogy ott kezeljék őket. Szerinte egyébként az amerikai egészségügy legnagyobb baja, hogy a gyógyítás üzleti tevékenységgé válik.

– Az én időmben még hivatás volt, ma szolgáltatási iparág az orvosi szakma, ahol a doktor egészséget ad el a betegnek – foglalja össze véleményét igen határozottan, és tőle szokatlanul keserűen. A világhírű író hozzáteszi, hogy százmillió eladott könyvének dacára, a mai napig orvosnak tartja magát, aki kedvtelésből ír. Ha beszél valakivel, automatikusan diagnosztizál, és néha nem is tudja megállni, hogy ne adjon orvosi tanácsokat. A sofőrön például, aki behozta a repülőtérről, azonnal látta, hogy nem táplálkozik helyesen, keveset mozog, túl sokat iszik és dohányzik, sőt meg is mondta neki, ha így folytatja, várhatóan nem fogja megúszni a szívinfarktust. Egy afrikai útján, ahol természetesen az államfő is fogadta, pár perc múlva már szintén diagnosztizált, amit az uralkodó komolyan vett, és nem sokkal a találkozásuk után egy párizsi klinikán kezeltette is a beszélgetés során megállapított bajt. És Robin Cookból csak folynak a történetek, szinte megállíthatatlanul, ám a szigorú fotós utasítására fel kell kerekednünk, hogy megörökítsük a mestert a Cetben. Íme az eredmény.