Az önkormányzat folyosóját degeszre tömött nejlonzacskók lepik el. A csomagokban zacskós leves, készételkonzerv, cukor az árvízkárosultak számára. Dr. Csiszár Miklós jegyző gyors mérleget von: 320 épületbe tört be a víz, 1200 embert menekítettek ki. A szakértői vélemények szerint 150-nél több ház megroggyant, repedezik, életveszélyessé vált, ezeken kisebb-nagyobb építészeti munkákat kell majd végezni. 24 menthetetlen – összedőlt, vagy a száradás során össze fog dőlni. Ambrusics Tibor, a szociális osztály vezetője azzal egészíti ki ezt, hogy döbbenetes volt a szolidaritás, megmozdult az ország, özönlöttek a felajánlások. Ám az adományok nem gyógyítanak be minden sebet, mert a kár nagy része pénzzel nem orvosolható.
Ugyanezt állítja a budapesti Majoros Márta, aki jelenleg egymaga dolgozik itt pszichológusként, alapítványi megbízással. Egyrészt a veszteségeket méri fel az elázott hűtőgéptől a kimoshatatlan ágyneműig, másrészt lelki támogatást nyújt.
– Emberemlékezet óta nem volt példa arra, hogy a Bódva patak kiöntött volna. Így az emberek nem készültek fel erre sem technikailag, sem lelkileg. Több hullámban támadott az ár, hónapok óta fenyegetettségben éltek, de az utolsó percig nem hitték, hogy tragédia következhet be – vázolja a helyzetet. – Amikor június negyedikén átszakadt a gát, évtizedek munkáját tette tönkre órák alatt. Ez pszichikailag kezelhetetlen fiaskó. Ráadásul a pusztulás láttán naponta szembesülnek saját tehetetlenségükkel. Többségük ötven fölötti, márpedig ez a korosztály csak adni tud, kérni nem. Segélyért, támogatásért kilincselni idegen a karakterüktől. Nekem tehát többek közt az a dolgom, hogy ezt a terhet levegyem a vállukról.
Elveszett az otthon nyugalma
Hat darab karcsú nyakú ólomkristály pohár árválkodik a mocskos betonon. Ennyi maradt a hajdanvolt konyhából. Nézem Erzsi néni galambősz kontyát, finom vonásait, s hozzáképzelem a polgári eleganciával berendezett lakást. Az asszony gerincműtétje után a ház alagsori részében rendezkedett be, amit azon a szörnyű hajnalon plafonig elöntött a szennyes áradat.
| Gál Andrásné, Erzsi néni: „Elvesztek a szüleim, nagyszüleim családi fotói. A hangkazetták, amiken édesanyám, édesapám beszél” |
– A lányomék fogadtak be minket Sajószentpéteren. Az első napokban úgy éreztem, mintha el lennék kábítva, nem fogtam fel az eseményeket. A következő időszakban folyton sírtam. Most meg olyan, mintha kívülről látnám az egészet. Minden odavan. Hihetetlen, hogy velünk ez megtörténhetett. Kézimunkaszakkört vezetek a városban, egy kapcsolatom révén én szoktam beszerezni az asszonyaimnak jó hímző gyapjúfonalat. Elveszett az is, és a hímzővásznak, a régi kiadású szakkönyvek, a szüleim, nagyszüleim családi fotói, meg a hangkazetták, amiken édesanyám, édesapám beszél. Nincs többé múlt, és nincs másik életem, hogy pótolni tudjam. Azt a pár darabot, ami átfőzhető, fertőtleníthető, meg kell menteni. Mert engem édesanyám arra tanított, hogy nem új dolgokat kell venni, hanem azt becsüld, ápold, gondozd, amid van. A fiamék az emeleten laknak, s napok óta azt álmodják, hogy az ágyról lelógó kezük vízbe ér. Maradunk, mert itt vagyunk otthon, de vége a nyugalomnak. A biztonságot, amit az otthon jelent, semmi nem adhatja vissza.
Zsigraiékat hajnali háromkor ölben hozták ki az összeomló vályogházból. Az idős házaspár története balladába illő. Ifjúkorukban jegyesek voltak, ám a férfi végül mást vett el. Hatvanon túl házasodtak össze, rokonaik tiltakozása ellenére. Közel a kilencvenhez, senkijük sincs egymáson kívül. Az árvíz után az Öregek Otthonában kaptak helyet – külön szobában. A kiszolgáltatottságon kívül ez fáj nekik leginkább. Az otthon vezetői ígérik: lesz közös szobájuk, csak ki kell várni. Addig is Marika néni reggelente megmosdatja, felöltözteti Illés bácsit, este pedig ő fekteti le. És naponta elmondja, hogy hagyni kellett volna őket együtt megfulladni.
„Nincs értelme a múlton rágódni”
A Tóth Árpád utcában tömérdek homokzsák hever a tocsogós sárban. A kapukon „Police” feliratot lenget a szél. Ez a város legrégebbi része, itt dőlt össze a legtöbb épület. Egy ház lépcsőjén fiatal, szőke nő ücsörög, szemközt vele hegynyi törmelékkupac. Valaha nyári konyha volt, Tünde önálló lakrésznek rendezte be a lánya számára. Megromlott házassága után hét éve költözött haza Hollandiából, egyedül neveli a tizenegy éves Vanessát. Gyógyszertári szakasszisztens Szendrőn, a házat apránként tatarozta, minden pénzét erre költötte. A kőlábazat, a régi fabordás mennyezet pácolása, a homlokzati vakolás saját munka. Imádta csinálni, ha elkészült valami, győzelemnek élte meg. Bacskai Tünde erős nő. Gyászol, de nem panaszkodik. Végigmutogatja a megsárgult, bűzlő konyhabútort, a helyükből kitépett ajtókat, ablakokat, a felszakadt laminált padlót. Csak akkor sírja el magát, amikor a könyvtárát említi. Pici korától gyűjtötte a könyveket, ez a hobbija. Menekülés közben, a mobiljával fényképezte le a méteres vízbe roskadó könyvespolcot. Búcsúzóul még utánam szól a kapuból: írjam meg, hogy az árvíz levonultával eltűntek az önkéntesek a városból. Ül a lakosság a romokon, és nincs segítség. Holott most lenne nagy szükség szorgos kezekre a takarításhoz, bontáshoz.
| Kovács István: „Ebből a helyzetből kell továbblépni. Nem lesz könnyű, de megoldjuk” |
Kovácséknál az udvarban szőnyegek, törülközők, fürdőköpenyek iszapos dagonyája képez közlekedőutat. Eredeti megoldás, és úgyis mindegy volt, hiszen Edelényben veszélyes hulladéknak minősül mindaz, ami a vízzel érintkezett. A család ma már nevetni is tud. Például azon, hogy a negyvennégy éves férfi – aki, mint mondja, vén fejjel szerzett diplomát a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán – gumicsizmában ment államvizsgázni. Mónika, a felesége védőnő. István főelőadó a földhivatalban, s reméli, diplomásként előléptetik. A lakást másfél éve vásárolták svájcifrank-alapú bankhitellel. A törlesztés azóta az egekbe szökött.
– Falat bontottunk, fűtést korszerűsítettünk, fürdőszobát építettünk. Ez mind veszni látszik, viszont mi és a gyerekek legalább megvagyunk. Ebből a helyzetből kell továbblépni. Nem lesz könnyű, de megoldjuk, ahogy eddig is megoldottunk mindent – szólal meg. Aztán a nagy tálca disznósajtról, hurkáról, kolbászról mesél, ami a gáton harcolóknak érkezett a legváratlanabb pillanatban. Arról, hogy a vész olyasmit váltott ki az emberekből, ami csak ilyen alkalmakkor tör elő, és jó volt megtapasztalni az együvé tartozást. S az örök optimisták derűjével annyit tesz még hozzá, hogy nincs értelme a múlton rágódni. Ő próbál örülni a jó dolgoknak, és előre néz, mert jövőt építeni csak így lehet.