Réka: arab asszony Cipruson
– Amikor június elején hazajöttem Lárnakáról a kicsi lányommal, biztos voltam abban, hogy vége a házasságomnak – kezdte a szőke Réka. – Csakhogy azóta folyamatosan hallgatom anyukám házasságpárti lamentációit, ráadásul két hete utánunk jött a ciprusi férjem, mert nem tud nélkülem-nélkülünk élni.
– Amikor a magyarországi esküvőnk után kiköltöztem Lárnakára, nem gondoltam, hogy hét év múlva itt tartunk majd, hiszen nagy szerelem volt a miénk – folytatta mély sóhajjal. – A nyolc évvel idősebb férjem imádott, és olyan büszke volt rám a családja és a barátai körében, mintha az apám lenne. Csakhogy a kislányunk érkezése után megváltozott. Eszébe sem jutott, hogy segítsen a gyerek körüli munkákban – persze csodált engem, hogy milyen szép vagyok, amikor etetek, fürdetek, altatok -, és éppúgy találkozott a haverjaival, mint régen. Korábban én is részese voltam a buliknak, szülés után viszont azt várta tőlem, hogy ki se mozduljak otthonról. Szóval kezdetben az egyetlen szerelmének tartott, utána pedig „görög mamát” akart belőlem faragni. Csak a gyerekről szóljon az életem, és az anyjához hasonlóan felejtsem el, hogy nő vagyok. (De azért számára maradjak tökéletes szerető!) Kétségbeestem-lázadtam, majd egy agresszív fogyókúra után előszedtem a régi miniszoknyáimat, szűk pólóimat, és egy görög barátnőm meg a sógornőm segítségével nekiálltam állást keresni. Sikerült. Egy idegenforgalmi irodában helyezkedtem el – a hároméves kislányomnak a sógornőm kerített óvodát -, aminek hatására az otthonunk pokollá változott. Jorgosz őrjöngött, és durva féltékenységi rohamokat kapott. Üvöltözve tiltotta meg, hogy minit hordjak – „a gyerekem anyja ne nézzen ki prostituáltnak!” -, ellenőrizte a mobilomat, rajtaütésszerűen látogatott a munkahelyemen, és nem állt szóba a testvérével, aki segített az elhelyezkedésben. Épp a nővére fogalmazta meg a lényeget egy csajos kávézásunkon: „te szegény kis magyar, az öcsém azt várja tőled, hogy úgy élj mellette, mint egy arab asszony. Legfeljebb nem kell fekete burnuszban járnod…” És tudjátok, mikor csomagoltam össze? Amikor azt mondta az ezredik féltékenységi rohamában, hogy mindenét odaadná egy rendes görög lányért, akinek az otthona a mindene (ő elég jól keres üzletkötőként, de azért jól jött az én fizetésem is…). Aztán most itt van Budapesten, és én holnap megyek másodszor – anyám tiltakozása ellenére – az ügyvédemhez…
Sára: homokra várat építeni
– Számomra te irigylésre méltó vagy, hiszen akire féltékenyek, azt nagyon szeretik, az én történetem viszont szokványos – vette át a szót a finom arcú Sára. – A férfi csal, a nőtől pedig azt várja a világ, hogy megbocsásson. Ugye milyen unalmas? Ne nézzetek rám szánakozva, nem lettem cinikus, csak keserű!
– Te is voltál már ügyvédnél? – kérdezte Réka, mire csak lassan-döcögősen jött válasz.
– Voltam, de a férjem nem hajlandó válni. Kitartóan hangoztatja, hogy szeret, és semmiről sem tehet. Tudjátok, mi a legszörnyűbb? Én is azt hiszem, hogy ő csak gyönge volt. Munkahelyi szerelem a miénk. Harminckét évesen kerültem a céghez, ahol ő nagyfőnök volt – tíz évvel idősebbként -, a férfiak tisztelték, a nők tömjénezték. Én ájult-boldogan vettem észre, hogy tehetségesnek tart, sőt, nagyon tetszik neki a fiús, vagány stílusom, és amikor négyévi titkolózás-bujkálás után összeházasodtunk – előbb el kellett válnia a hideg, lelketlen feleségétől -, nem volt nálam boldogabb. Az esküvő után átkerültem egy másik osztályra, hogy a férjem ne legyen a közvetlen főnököm. Később egy „jóindulatú” kolléganőm figyelmeztetett, hogy a helyemre egy gyönyörű, huszonnégy éves lányt vettek fel. Csakhogy akkor nyolc hónapos terhes voltam. Higgyétek el, nem zavart a lány, hiszen annyira bíztam a tehetséges-jóképű férjemben, és olyan lelkesen vártam a kisfiunkat, hogy fütyültem a kolléganők furcsa telefonjaira! Tudjátok, miként értesültem arról a gyerekünk féléves korában, hogy a szép lány nem közömbös a férjem iránt? A drágalátos párom egy este „elpanaszolta”, hogy a lány rátapadt. Szolgálja, kényezteti, ugrik minden szavára, szerelmes belé. Rosszul reagáltam, tudom. De mentségemre szolgáljon, hogy a kisfiunk épp lázas volt – kétszer járt nála az orvos aznap -, nem tudtam már szoptatni, amitől lelkiismeret-furdalásom volt, ráadásul sértettnek éreztem magam. Ugyanis a férjem, aki elég öreg volt már egy kisbabához (a negyvennyolcadik évét taposta), nem is akarta eljátszani a tökéletes apát. Későn járt haza a cégtől, fáradtan lerogyott, olvatagon ránézett a gyerekre. Ennyi. Szóval a bejelentés estéjén őrjöngtem, mert nem hittem el, hogy csak elszenvedője a románcnak. Vén hülyének neveztem, akinek öreg egy tíz évvel fiatalabb feleség… Fél évig veszekedtünk-ordítoztunk, majd egy kongresszus lezárta a tébolyt. Háromnapos konferenciára kellett utaznia, és egy kolléganőmtől megtudtam, hogy a leányzó is megy. No, ekkor borultam el annyira, hogy összecsomagoltam a férjem cuccait két nagy bőröndbe, és kitettem az ajtó elé. A zárat is lecseréltettem. Anyám mellettem állt pénzzel és szeretettel, ő kerített ügyvédet is.
– Azt mondtad, hogy a férjed csak gyönge volt – szóltam közbe csöndesen.
– Szerencsétlen, sodródó pasas. A cirkusz után néhány héttel kikönyörögte, hogy találkozzunk. Elmondta, hogy miattam nem ment el a konferenciára, amiből rengeteg kellemetlensége támadt, a lánnyal pedig közölte, hogy engem szeret, mire a kisasszony eldöntötte, hogy elmegy az osztályról. És persze sírt-könyörgött, hogy kezdjük újra, mert ő nem akar senkit-semmit az élettől, csak engem és a kisfiunkat.
– Miért nem tudsz megbocsátani? – kérdezte Réka.
– Mert elveszett a bizalmam. Mi lesz, ha holnapután megint beállít a munkahelyre egy még szebb, még fiatalabb lány? Nem lehet homokra várat építeni…
Andrea: „Megütöttem a férjemet”
– Ti fiatalok vagytok, sokféle lehetőség van előttetek, én viszont visszafordíthatatlanul elrontottam valamit – mondta szomorúan a zárkózott, negyvenhét éves Andrea. – Én a férjem kitartó tiltakozása miatt megszakíttattam életem egyetlen terhességét. Harmincéves voltam 1993-ban, és bizony nem vetett fel bennünket a pénz. A szüleink nem tudtak segíteni, lakásunk sem volt, és én másfél évi házasság után várandós lettem. A hír hallatán végtelenül boldognak éreztem magam, a férjem viszont kétségbeesett. „Magunkat sem tudjuk eltartani, hová és mire akarsz szülni?” Eleinte sírtam-tiltakoztam, de aztán addig győzködött, hol kedvesen, hol dühösen, hogy a végén belém költözött a félelem. „Szülök egy gyereket, és szegénységben fogom felnevelni? Ez felelőtlenség!” Emlékszem, hogy sírva mentem be a kórházba, és az abortusz után úgy éreztem magam, mint egy gyilkos.
– De azóta tizenhét év telt el, és te ma akarsz válni…- szólt közbe Sára.
– Igen, mert most vettem észre, hogy a férjem fel sem fogja, mit tett velem 1993-ban. Ahhoz, hogy megértsétek a lelkiállapotomat, el kell mondanom, hogy az ezredfordulóra rendeződött az anyagi helyzetünk – sikeresen vállalkoztunk, felépítettünk egy családi házat -, mindenünk meglett ahhoz, hogy felelősséggel vállaljunk gyereket. De a sors bosszút állt! Soha többé nem estem teherbe, hiába futottunk orvostól orvosig, hiába viseltem el fájdalmas beavatkozásokat. Negyvenegy éves voltam, amikor beletörődtünk abba, hogy nem lesz gyermekünk. El kell mondanom, hogy azóta sem élünk rosszul. Elég sokat utazunk, van társaságunk, gondoskodunk a szüleinkről, a szexuális életünk is örömforrás. Az életünk azt példázza, hogy gyerek nélkül is lehet tartalmasan élni.
– Akkor mi a gond? Miért írtál nekem? – kérdeztem.
– Azért, mert idén májusban összeomlott a kártyavár, mármint a házasságunk. Bécsben voltunk a férjem egyik üzlettársánál, aki háromgyerekes apa. Először jártunk a lakásán, először találkoztunk a gyerekeivel. Képzeljetek el egy csoda szép tizenhét éves ikerpárt! Egy fiút, egy lányt… Kiváló humorúak, természetesek, be nem áll a szájuk. A tízéves kicsi haszontalan, vigyori vasgyúró. Olyan jó hangulat volt abban a családban, hogy mi elvarázsolódtunk. Aztán késő este, amikor a szállodánk felé ballagtunk, a férjem hirtelen megállt és szembe fordult velem: „Baromi jó dolog gyerekekkel élni! Ugye? Eszedbe jutott, hogy a mi gyerekünk, akit 1993-ban nem tartottál meg, annyi idős lenne, mint az ikrek?” Nem tudom, mi történt velem, de hirtelen kezelhetetlen gyűlölet borított el, közben felrémlett bennem, mennyit könyörögtem-sírtam tizenhét évvel ezelőtt. Ordítani kezdtem – „Te szemét, te mocsok, tönkretettél!” -, majd számomra is felfoghatatlan durvasággal megütöttem a férjemet. Akkorát csaptam az arcába, hogy hetekig látszott a nyoma. És a történtek után nem akarok vele élni. Leköltöztem a házunk földszintjére, alig állok vele szóba, ügyvédet keresek. Ő pedig kétségbeesve hajtogatja, hogy én megbolondultam, mert épelméjű ember „néhány rossz mondat miatt” nem válik el…
|
Van út egymás felé Mivel a beszélgetés után úgy éreztem, hogy egyik házasság sem ment tönkre végérvényesen, felkerestem Nagy Zsókát, aki családi mediátorként számtalan kapcsolat megmentésében működött már közre. – A feleségek különböző okok miatt tennének pontot a házasságuk végére, de azonosság is van a történeteikben: mindhárman válással akarják „büntetni” a férjüket, azaz érzelmi felindulásból kívánnak válni. Pedig ahol van (maradt) érzelem, ott menthető a kapcsolat, ott – valószínűleg külső segítséggel – újra lehet építeni a házasságot – magyarázta a szakember. – Még a legsúlyosabbnak látszó konfliktus (Andreáé, aki megütötte a férjét) is feloldható, ha a szereplők megértik, hogy a válság oka az, hogy elmaradt az abortusz utáni gyászreakció, azaz sem együtt, sem külön nem dolgozták fel a tizenhét évvel ezelőtt történteket. Járt már nálam hasonló élethelyzetű pár, akik feldolgozva-kibeszélve a gyászt, ma már örökbe fogadtak egy gyereket. Sára, aki mellett feltűnt a huszonnégy éves leányzó, nem vette észre, hogy a férje valóban szereti, és menedéket-biztonságot keres mellette. Feltehetően ezért mesélte el otthon, hogy a leányzó kikezdett vele, és ezért nem ment el a kongresszusra. Réka esetében pedig a kulturális különbségek okozhatják a bajt. Az ciprusi férj mintái szerint egy rendes anya otthon ül, szép kövérre hízik… De e konfliktust kibeszélve – az okokat feltárva – kizártnak tartom, hogy 2010-ben nem érti meg egy fiatalember, hogy a tanult felesége számára nem ez az egyetlen szerep. Tapasztalatom szerint a fentieknél sokkal súlyosabb válságokból is van kiút, és azt gondolom, hogy mindhárom házasságban rátalálhatnak a felek az egymás felé vezető útra… |