– Gondolom, a braziloknak drukkolt. Jól viseli a vereséget?
– Régebben rosszul bírtam, és bátran nevetségessé váltam, csak hogy a dühömet kiadjam magamból. Nem zavart, ha emiatt hülyének néztek.
– Gyakran érzi vesztesnek magát?
– Sokféle vereség éri az embert. Tegnap tizenöt év körüli, életükben először berúgott gyerekek dobálták sörösüvegekkel az Opera falát. Kínos beszélgetésbe elegyedtünk, játszottam az ideges, de nyugodt pedagógust, és abszolút alulmaradtam. Utána még legalább egy órán át fortyogtam magamban, hogy miért sodrom magam ilyen hülye helyzetbe. Vagy ha már, akkor miért nem vágtam őket szájon. Az esett volna jól, és mindenki számára az lett volna a legjobb. Velem ugyanezt csinálták annak idején, amikor azt gondoltam magamról, erős vagyok. Kaptam kettőt, és rögtön tudtam, hol a helyem.
– Jó egy éve a Nők Lapjában arról kérdeztünk különböző típusú férfiakat, szerintük mitől férfi a férfi. Érdekes módon mindannyian ugyanoda lyukadtak ki, miszerint az apaság teszi a férfit férfivá. Érez magán bármilyen változást, amióta apa lett?
– Alapvetően semmi nem változott attól, hogy van otthon egy két hónapos gyerekem. Azt persze érzem, hogy végletes védelmezési ösztönt vált ki bennem a létezése. Lett egy újabb személy az életemben, akiért ölni is képes vagyok. Az apaság maga szerintem tanulandó, a szeretet az egyetlen fontos dolog benne. Ha szeretve van valaki, teljesen mindegy, hogy Budán nő fel, vagy panelparasztként. Sok olyan tulajdonságom van, amit Dunaújvárosból vagy Kisapostagról hoztam magammal. Ma is földhöz ragadt vagyok, az arcomon mindig megmarad a parasztpír. Gyorsan beletanultam, hogyan kell művésznek lenni Budapesten, mégsem tudtak itt elferdíteni. Sem nemileg, sem az identitásomban.
– Szokták mondani, például Marlon Brando esetében, hogy az életmű hitelesít. Vagyis nem számít, milyen rossz apa volt, és milyen emberi hiányosságai voltak, mert akkora színész volt, hogy azzal mindent felülírt. Mire vágyik jobban, hogy nagy színészként emlegessék, vagy hogy jó apa legyen?
– Még csak az elején járok, és semmi biztosíték nincs arra, hogy jó apa leszek. Ami meg a színészetet illeti, korábban se gondoltam túl sokat erről a szakmáról, amióta meg benne vagyok, azóta még kevesebbet gondolok róla. Körülöttem nem kell lábujjhegyen járni, és mindenkinek azt tolerálni, hogy „apa mekkora művész”. Nem bírom a színészet körüli kenetteljes patetikusságot. Ez egy szakma, amit csinálni kell, és aminek időnként vannak áldott pillanatai. Állandóan nem lehet csodában élni, a szakma körüli nimbuszkeltés a B kategóriás színészek előjoga. Aki így beszél, arról tudni lehet, hogy tehetségtelen balfasz. A csajomnak így is folyton azzal kell szembesülnie, hogy összesúgnak a hátam mögött. Mi lenne, ha még én is verném a habot magam körül?
– Félti a gyerekét a színészgyerekségtől?
– Amit magam körül látok, az alapján azt mondom, nem lennék színészgyerek. Két olyan kollégát ismerek összesen, aki ugyanazzal a nővel élte le az életét, tisztességgel felnevelte a gyerekeit, és még ma is lefekszik az asszonnyal. Kevés a jó példa, de én szeretnék ékes bizonyítéka lenni, hogy művészként is élhetek tisztes polgári életet. Nagyok az amplitúdóim, ezt nem tagadom, és vannak pillanatok, amikor el kell vesznem az éjszakában, s majd jövök, amikor jövök. De közben megtehetem azt, amit kevés apa engedhet meg magának, hogy most szinte egész nyáron itthon vagyok. Úgy döntöttem, nem vállalok több munkát, mert megszületett a gyerekem, és szorosra akarom kötni vele a szálakat. Kikértem magam a színházból, majdnem egy évre ki is adtak. Egy évig most nem próbálok semmit.
– Pedig éppen azt akartam kérdezni, nem kell-e majd most szakmai kompromisszumokat kötnie csak azért, hogy fenn tudja tartani az eddigi életszínvonalát.
– Eltökélt szándékom, hogy én leszek itthon az első színészek egyike, aki úgy tud pénzt keresni, hogy közben diktál is. Olyan mákom van, hogy már jó ideje több lábon élek. Rafkós parasztgyerek vagyok, ügyesen megtanultam tárgyalni és pénzt keresni.
– Tanítson!
– Meg lehet érezni, mennyire vagyok fontos, és mennyire akarnak. Olyan ez, mint a póker, néha be kell mondani az all-int. De ha nem jön be, tudnom kell, hogy van még mögöttem három másik. Sok helyről élek, és nagyon büszke vagyok rá, hogy nem mozgok kényszerpályákon. Mondhatok nemet úgy, hogy közben van egy gyerekem. Szerintem ezt hívják sikernek, ha valaki úgy osztja be az idejét, ahogy ő akarja.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy az az energiája, ami eddig a párkeresésbe és az éjszakázásba folyt el, most visszaforog a munkájába, és még inkább kiteljesedik?
– A lecsillapodással együtt jár, hogy sok más hangot is meghallok. Más szagok, más zenék érnek el, és azokkal tudok is mit kezdeni. Előfordulhat, hogy ettől a játékom is szabadabb lesz, mert már nem vagyok a személyiségem rabja.
– Érzi, hogy sok energiája felszabadult, amióta megállapodott?
– Már csak annyit járok az éjszakába, amennyire a férfiasságomnak szüksége van.
– És mit csinál olyankor?
– Sörözök, és nézem a nőket ugyanúgy, ahogy a nők bámulják a kirakatokat. Megnézem, visszanéz, ez jó.
– Kell a tudat, hogy meglenne, ha akarná?
– Fontos éreznem, hogy kellek. Bocsánat, hogy nem kapcsolom ki a telefonom, de a csajomtól várom az esemest, hogy mikor mehetek pelenkázni. Szóval, igen, fontos, hogy ha akarnám, akkor lehetne. Csak nem akarom. Valljuk be, nagyon szánalmas, amikor valaki még harmincöt évesen is a pultot támasztja, és a beteg borjúra vadászik, aki leszakadt a csordáról. Jó, hogy ma már nem az vagyok, aki voltam, és ezek a dolgok lecsillapodtak bennem. Unnám magam, ha ma is ugyanazokra a dolgokra vágynék, mint huszonkét évesen. A férfiban a vadászösztön mindig él, de uralni lehet. Ha a felesége a szövetségese is, és ez a szövetség az élet minden területén jól működik, akkor le lehet úgy élni egy békés, polgári életet, hogy nem rúg bele ezekbe a labdákba.
| A szívtelen yuppie-t, Charlie Babittot alakítja az Esőember című darabban |
– Az Esőemberben is egy gyereket kap hirtelen a nyakába, még ha az ötvenéves is. Hol tudott Charlie-hoz kapcsolódni? Az a fickó egy érzelmi analfabéta.
– Arról beszéltünk az elején, mennyire fontos, hogy apuka szereti vagy nem szereti a fiát, Charlie-t pedig apuka nem szerette. Azért satírozza le szivargyújtóval a lelke végeit, hogy semmi baj ne érhesse az életben. Az apám esetében is pontról pontra le tudom vezetni, hogy amiért az anyja elhagyta az apját, azért van alapvetően gondja a nőkkel, azért viszonyult úgy az összes csajához, és azért bánik úgy az anyámmal, ahogy bánik.
– És ez a minta nem jelent meg önnek a nőkkel való kapcsolatában?
– Az volt a szerencsém, hogy volt gyerekkoromban egy nagy és beteljesült szerelmem hatéves koromtól tizennégyig, és ez nagyon sokat tett hozzám. Ötödiktől jártunk nyolcadikig, ő volt az első női élményem.
– Szereti játszani az Esőembert?
– Olyan dolgokat tudok megfogalmazni benne, amiket nem nagyon szoktam színpadon. Helyenként annyira le tudok benne csupaszodni, hogy kifejezetten hatással van rám. Korábban szerepben még nem éreztem így magam. Érzem, hogy átmegy bennem, és megmozdul a lelkem. Jobban, mint szokott. Jó benne meghatódni, és néha kifejezetten jó érzelmesen játszani. Pedig alapvetően nem szeretem az érzelmet színpadon.
– Hogy érti? Hogy a színpadi érzelem nem valódi?
– Az ember érzelmei az életben általában be vannak csomagolva, el vannak leplezve. Vagy úgy tesz, mintha nem lenne fontos. Pusztán az érzelmek nagyon unalmasak, az az érdekes, ki hogy dugta el. Színészileg is ez érdekel. Kevés rendező meri megtenni, hogy amikor üvölteni kéne, akkor a figura kimegy a konyhába, és ken magának egy kenyeret. Pedig az élet meg ilyen.