Amikor Lola három hónapos volt, elegem lett. Úgy éreztem, egy csomag vatta van a fejemen – már fogalmam sem volt, hogy mikor van a 24 óra eleje, és mikor a vége. Csak onnan sejtettem, hogy estefelé járhat, hogy Alex (akinek egy másik csomag vatta volt a fején) hazaért antwerpeni munkahelyéről. Brüsszeli barlangunk magányában szimbiózisban éltem az újszülött Lolával. És kerek 92 napon keresztül egyetlenegyszer sem aludtam 2 óránál többet egyhuzamban. A harmadik hónap végén felhúzott térddel a kanapén ültem, és a combomra fektettem a dedet. Két kezembe fogtam a pufók arcát, komolyan a szemébe néztem, és azt mondtam neki: „Anyád teljesen kész van. Apád is. Tudom, hogy normális, amit csinálsz – de nem aludnál egyszer 4 vagy 5 órát egy huzamban? Csak egyszer…?” Nem válaszolt. Viszont attól a naptól fogva – fogalmam sincs, hogyan – átaludta az éjszakát (na jó, amolyan kicsibabásan: este tíztől hajnali négyig, de micsoda ajándék volt az akkoriban!).
Villámgyorsan hozzászoktunk a jóhoz, azóta pedig elbíztuk magunkat. Letettük a vattás zacskót, és később néhány kiválasztott barátunknak még hencegtünk is azzal, hogy Lola kilenchónapos kora óta maga az alvóbajnok – este háromnegyed kilenckor eldől, és reggel fél nyolcig húzza a lóbőrt a saját ágyában. Ezért aztán teljesen felborította a bioritmusomat az elmúlt két hét, amelynek túlnyomó (éjszakai) részét egy ágyban töltöttük, Lola és én. Először a Balatonnál, ahol a barátnőméknél osztoztunk a vendégszobán, aztán itthon, egy csúnya, lázas vírusfertőzésnek köszönhetően. Ha ott vagyok mellette, a lányom teljesen megváltozik, már ami az alvási szokásait illeti. Az egyébként nyugodt, egyenletesen szuszogós, szinte mozdulatlan éjjeli órákból viharos, karokat-lábakat keresztbe dobálós, fölsírós, álmában beszélős „alvás” lesz. Ha tudja, vagy érzi, hogy a mamája karnyújtásnyira van tőle, akkor bizony kinyújtja a karját, és a nyakam köré fonja. Jobb esetben. Rosszabb esetben állcsúcson vág vele, vagy olyan gyomorszájast kever le, hogy utána percekig némán tátogok levegőért. Álmában babrálja a fülemet. Alva beszél. És még véletlenül sem használja rendeltetésszerűen a párnát és a takarót. Az egyiket lerúgja, a másikat pedig addig csavarja a különböző testrészei köré, amíg szívinfarktust nem kapok, mert azt hiszem, menten belefullad az ágyba. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy amióta édesanya vagyok, én magam is máshogy alszom, mint azelőtt. Míg lánykoromban képes voltam átaludni mindent, ami számít, ma egy légy zümmögésére is fölébredek. A tudatom alá ugyanis menthetetlenül befészkelte magát a gyerekem, akiért – ugyebár – álmomban is felelős vagyok. Vagyis, ott kell lennem, amikor szüksége van rám, méghozzá azon nyomban. Ez pedig (izgő-mozgó gyerek – felszínesen alvó anya egy ágyban) bizony nem jó párosítás.
Elképesztő módon leegyszerűsíti az ember igényeit a kialvatlanság. Akinek gyermeke van, tudhatja, miről beszélek. Arról az állapotról, amit csak a permanens kimerültség tud okozni. Amikor az ember egy ültő helyében képes elaludni, bárhol, bármikor. Amikor az összes megtakarított pénzét és a maradék családi ékszereket is odaadná egy nyugodt szobáért. Ahol annyit alszik, amennyi csak jól esik. Egyedül. A kialvatlanság kiszívja a világból a színeket. Szűrőt von a szemünk elé, hogy csak körülbelül érzékeljük a zajló életet. Ez az én esetemben nagyjából úgy manifesztálódott, hogy minden kérdésre csupán akkor válaszoltam, ha legalább kétszer föltették nekem. A számítógép képernyőjén homályosan láttam a betűket. Csak nagyjából éltem túl a napokat, és a fél karomat odaadtam volna egy nyugodt éjszakáért. Eközben Lola gyógyulni kezdett, már nem volt láza éjszakánként, és a gyilkos kánikula is elmúlt. Mindenki visszaköltözhetett a saját szobájába, a saját alvási szokásai közé.
Az első külön töltött este Lola is hamarabb elaludt, mint szokott, a hálószobánkban kellemes 22 fok volt, és a szél sem fújt. „Ma éjjel újjászületek!” – mondtam magamnak, és a felkiáltójelnél már aludtam is. Egészen addig, amíg éjfél körül az utcában a kutyákat zavarni kezdte a holdvilág. Aztán hajnali három órakor lecsapott a vihar. Végül hatkor Feri bácsinak a szomszédban sürgősen fát kellett aprítania. Reggel hétkor azon gondolkodtam, kinek fogjam a kezeim közé a fejét, és kérleljem, hogy csináljanak csöndet: a kutyákét, a meteorológusokét vagy Feri bácsiét. Azóta sem tudtam eldönteni…