Pénzváltás
A mai Algériában a pénzváltás szünetel. Hivatalosan. A szállodákban, a ritkásan föllelhető helyi bankfiókokban tán megoldható. Ott éppen lehet valutát váltani. De nem szokás.
Pénzt a téren vált a vándor, a teret közelebbről azonban nem nevezném meg, ha nem muszáj. Már ahogy az autó begördül a térre – mert a pénzváltás mindig autóban történik -, a tempó jelzi a bennülők szándékát, és rögtön ugranak is a kocsi elé pénzkötegeket lobogtató fiatalemberek. (Létezik ilyesmi éppenséggel Budapesten is.) Közülük kell kiválasztani a legszimpatikusabbat. Ez nem nehéz, ugyanis – kalauzunk, Farid szerint – egytől egyig aranyos fiúk, egyik sem csapja be az embert. Kétszer váltottunk pénzt, mind a kétszer mind a két ifjú egy bankjeggyel kevesebbet adott volna át, de Farid szerint ez nem svindli, ez a normális ügymenet része. Ha olyan ostoba volnál, hogy nem számolod át alaposan a pénzt, akkor vess magadra! A pénzváltásra kiszemelt szakember bepattan melléd a kocsiba, és innentől kezdve a folyamat már pofonegyszerű. Alig kell hozzá valami ismeret: csak pontosan tudd előre, hogy mennyit akarsz beváltani, pontosan tudd, mennyit akarsz kapni érte, tudj franciául, arabul, számolj fejben, gyorsan és pontosan, legyen veled egy arab barátod, ne add ki a pénzt a kezedből, amíg nincs a másikban a többször átszámolt ellentételezés, légy eközben halálosan nyugodt, blazírt. És rettenetesen figyelj oda. Akkor lehet egy kis esélyed.
Notre-Dame d’Afrique
Az utolsó napon fölmentünk a Notre-Dame d’Afrique-hoz is, Algír legnagyobb – ma újra – keresztény templomához, amelyet a francia gyarmatosítók építettek, és amelyet a fölszabaduláskor az arabok mecsetté formáltak át. Így álltak bosszút azért, amiért a franciák az ő legnagyobb mecsetjükből meg keresztény templomot csinálták annak idején.
Így megy ez itt is tehát. És így is fog menni, amíg világ a világ. Hol elveszik a dolgokat, hol visszaveszik, néha visszaadják, hogy aztán majd elvegyék újra.
Csak a tenger, az állandó.
Innen, az Algír északi részén lévő dombról, a keresztény bazilika elől csudás a kilátás. Közvetlenül alattunk hatalmas keresztény temető, aztán tovább az egész város, a kikötő, az előtte sorakozó, innen játékoknak tűnő, hatalmas hajók és végül az éggel összefolyó, csillogó tenger végtelenje. Nem akármilyen panoráma.
Besétáltam a bazilikába. Odabenn a falakra ismét fölkerültek a nyolcvan, száz éve, vagy még régebben készült francia emlékező márványtáblák ezrei. Vajon hol lapultak az elmúlt évtizedekben?
Kicsit figyeltem a néhány imádkozót a padsorokban, konstatáltam, hogy mindannyian arabok. Átszellemült arccal imádkoztak, vetették a keresztet.
Kimentem aztán a templomból, és néztem a tengert újra.
Több mint fél évszázaddal ezelőtt mélyen vallásos anyai nagyanyám – mint azt rám maradt leveléből tudom – ide villamosozott és kapaszkodott fel elbúcsúzni a várostól, „Alzsírtól”, ahol élete legszebb évei teltek. Hosszasan nézte a tengert odafentről, majd bement ebbe a templomba, és elmondott egy szép imát mindenkiért, aki fontos volt neki akkor. Aztán kiment, és megint a tengert nézte és a fehér város fél karéját. Hosszan. Akárcsak én most.
Ha tudnék imádkozni, most szívesen visszamentem volna a katedrálisba megint, és kértem volna a jóistentől – az összes lehetségestől – a derék algériaiaknak minden szépet és jót. És mindenekelőtt azt, hogy most már fejezzék be egymás torkának elvagdosását.
Hadd jöjjenek újra a turisták, az idegenek, a mások, akik, persze épp olyanok, mint ők. Hadd jöjjenek, és hadd élvezzék azt a töméntelen szépet és azt a természetes vendégszeretetet, ami Algériának és az ittenieknek adatott.
De mivel csak az istenhívőkben hiszek, a fensőbb szubsztanciában nemigen, hát a tengertől kértem magamban szépen ugyanezt.