Már az érkezéskor jókedvem kerekedik Szirtes Ági Buda környéki házában a fogadásomra összesereglett rátarti macskatriótól, Bözsi kutyától meg a kék-fehér faházat körülölelő hatalmas kerttől. Ági is úgy tartja, nem a természet ellen, hanem „vele” együtt kell építkezni. „Egyszer Finnországban olyan faházban vendégeskedtem, amelynek a nappaliján átfolyt egy patak, és ott gyökerezett egy terebélyes fa, ami a tetőteraszon lombosodott ki”, meséli lelkesen. Az ő nappalijában nem nő fa, de a tágas teraszt egy hatalmas mezei juharfa köré építették. Csodálom a távoli dombokat, közben a fejem felett himbálózik a juharfa ágán egy madáretető… „A Kossuth-díjamból jutalmaztam meg magam a terasszal. A korábbi olyan volt, mint egy keskeny horgászstég” – magyarázza nevetve. Ám amikor színre lép a lánya – kávét hoz mindhármunknak –, hirtelenjében jelentőségét veszti a környezet, hiszen sokkal érdekesebb a két nő. Két remek színésznő! A huszonhat éves Anna kreol bőrű, mediterrán szépség, Ági kicsi-karcsú, mozgékony és kortalan. Öntörvényű, erős emberek, akiknek jó, hogy Anna nem itt, hanem valahai nagypapája (Szirtes Ádám, a huszadik század egyik színészzsenije) óbudai lakásában él.
– Nincs abban semmiféle rendszer, hogy mikor jövök a mamához – jelenti ki Anna. – Most a tiszteletedre érkeztem, de tegnap este is itt voltam.
– Csak úgy?
– Vacsorát főztem – veszi át a szót Ági. – Veszekedtem is… – teszi hozzá kis grimasszal, mire Anna elneveti magát.
– Többen voltunk, én késtem egy órát. A mama dühöngve hívott fel, hogy a tészta akkor az igazi, amikor frissen kiveszi a sütőből… Úgy felhúzott, hogy remegett a gyomrom, majd lehiggadtam, és a buszmegállóban szedtem neki virágot, hogy kiengeszteljem. Sikerült. Ő a nyári viharok embere. Hirtelen jön a felhőszakadás, dörög, villámlik, de percek alatt véget ér.
– A Katona József Színházban is – ahol kolléganők vagytok – „viharoztok”? (Összenéznek, sokat tudóan mosolyognak.)
– Békén hagyjuk egymást, azt hiszem… Vannak előadások, amelyekben együtt játszunk, mégis alig találkozunk, mert mindkettőnknek más útjai vannak: fodrász, büfé, öltöző – mondja Anna. – De a próbákon nagyon érzékeny vagyok rá. Ha egy kollégám tanácsot ad, hogy így kellene és nem úgy, akkor már csinálom is; ha a mama mond valamit, az első reakcióm: „Hát hagyjál már békén!” Az az igazság, hogy ő általában a lehető legrosszabb pillanatban ad tanácsot. Ha várna tíz percet, akkor kíváncsian hallgatnám, mert nagyon jókat mond. Ez utóbbi akkor is jellemző rá, ha bajban vagyok.
– Például?
– Eszembe jut, amikor nem vettek fel rögtön a főiskolára.
– Rettenetes volt – sóhajt Ági. – Csak feküdt, mint egy darab fa, én meg mondtam a magamét…
– A szenvedés addig tartott, amíg nem hívtak a Bárka Színházba segédszínésznek – egészíti ki Anna. – Egyébként így volt jó, mert másodszor Máté Gábor osztályába kerültem. Amúgy a mama kiváló orvos, amikor szerelmi bánatom van. Bölcseket mond, ráadásul nagyon jól ölel, ami gyakran jobban megnyugtat, mint egy nagy dumálás. Előfordult, hogy itt laktam nagy bánatomban, nem ettem, csak feküdtem a hasamon, ő meg gyógyított.
– Tart még a bánat?
– Nem! Néhány hete jöttem haza egy csodálatos görög szigetről – feleli Anna sokat sejtető mosollyal.
– Ha már a szerelemről esett szó, te örülnél, ha a mamának lenne párja? Úgy tudom, egyedül él itt.
– Ő boldog ember, ha megeteti a macskáit, ha rigó száll az új madáretetőre, vagy ha nagyot sétál az erdőben. Néha jó egyedül, aztán úgyis jön mindig valaki, aki megtöri a csendet. Nem féltem őt, jó csaj a mamám!
– Anna örül, ha hall rólam valamilyen pletykát, a papájával is össze akart már hozni – mosolyog Ági. – De tisztában van azzal, hogy szeretek egyedül lenni, és magas a léc, amelyet át kell ugrania annak, aki a közelembe akar férkőzni. No, majd meglátjuk, hogy alakul…
– Három-négy éves lehettem, amikor a szüleim elváltak – meséli Anna –, de nekem édesapámmal is jó a kapcsolatom. Remek, öntörvényű emberek mindketten. Apám ma is szereti, becsüli a mamát, csakhogy ő is hiú meg érzékeny… Három baromi erős egó, ez a mi családunk.
– Milyen volt gyereknek lenni ebben a családban?
– Eszembe jutnak gyerekkorom szigligeti éjszakái… Cseh Tamástól mentünk Bán Janihoz, onnan elindultunk együtt Ujlaki Dinihez, Dinitől is mentünk tovább…
– Egy időben alkoholizáltam ám! – szól közbe Ági bohócos nevetéssel.
– Én viszont majdnem absztinens vagyok – jelenti ki Anna –, csak néha-néha borozok előadás után. Felnőtt fejjel azt gondolom, hogy nagyon sokat profitálok a rendhagyó gyerekkoromból, és hálás vagyok, hogy nem egy rózsaszín babaszobában nőttem fel. Életre neveltek!
– Milyen gyerek volt Anna?
– Idő- és energiaigényes, nagyon tehetséges. Ja, és hazudós…! – mondja Ági nevetve, mire a lánya lelkesen bólogat.
– Eleven volt a fantáziám. Földönkívüliek, angyalok látogattak éjszakánként, és egyre csak meséltem.
– Nemcsak mesélt, de játszott is! – folytatja Ági. – Egyszer nagy társasággal voltunk, és pár percre, mi, hülye felnőttek, egyedül hagytuk őt az autóban. Amikor visszaértünk, eljátszott egy történetet. Megtámadták, egy férfi benyúlt a kocsiba, a visszapillantó tükröt az ülés alá dugta… Elképesztő átéléssel adta elő!
– Szóval már kicsi gyerekként a színpadról álmodozott a lányod?
– Dehogy! Műlovarnő akart lenni. Elvittem egy közeli lovasiskolába, ahol úgy beleszerelmesedett a lovaglásba, hogy éveken át hajnali ötkor kelt, rohant etetni-itatni. Nem tettem semmit azért, hogy színész legyen – bár a színházban nőtt fel, Udvaros Dorottyáért például rajongott –, de édesapám azt akarta, hogy az unokája is ezt a mesterséget válassza. Jól tette. Biztonságban tudom Annát a színházunkban, már nem izgulok annyira érte, inkább elbűvölten nézem. Közben azt gondolom, hogy reálisan tudom megítélni a teljesítményét. Furcsa…
– Anna, azt mondod, hogy életre neveltek. Ez a pénzügyekre is igaz?
– Jaj! – kiált fel Ági a lánya helyett. – Én hektikus voltam pénzügyekben, éppúgy, mint apám. Amikor córesz volt, fogvicsorgatva kibírtam a pénztelenséget, majd jött egy film – némi pénz –, mire rögtön megjutalmaztam magam. Ez történt a Kossuth-díjammal, amelyből nemcsak a terasz készült el, hanem vettem egy terepjárót is. Nem vagyok jó példa.
– Rossz, amikor a mamától kell kölcsönkérnem – szögezi le Anna. – Egyébként ő gyakran működik tündérüzemmódban! Például szerdán fizetni akarok a színházi büfében, és hirtelen látom, hogy egy fillér tartozásom sincs, mert ő kifizette. Persze kérdez is, és ez megint rossz. „Hová lett a Junior Prima díjaddal járó szép kis summa?” Arról már ne is beszéljek, hogy hat óra ötvenkor, amikor elhangzik a színházban a harmadik figyelmeztető, váratlanul a kezembe nyom egy számlát! Szóval rosszul időzít, közben tudom, hogy jogosan dühös…
– Én kapom a fenyegető banki felszólításokat – magyarázkodik Ági.
– Nehéz egy fiatal színésznek – folytatja Anna. – A kollégáim közül sokan éppúgy eladósodnak, mint én… Nincs autóm, lakástörlesztést sem kell nyögnöm, de a távfűtés, a rezsi botrányosan drága.
– Mennyire vagy eladósodva? – kérdezi Ági rémülten.
– Mínusz végtelen…
– Jaj!
– Mama, ki fogom egyenlíteni az adósságaimat! Tényleg csak akkor lélegzik fel az ember – néz rám Anna komolyan –, ha sokat szinkronizál, ha bejön egy film vagy reklámszinkron. Ilyenkor negyedóra alatt megkeresed a havi fizetésedet.
Cikkünk az eheti Nők Lapjából közölt egy részletet. A folytatásért és további cikkekért olvass bele a hetilapba. Előfizetnél a lapra? Itt megteheted!
A tartalomból:
- Hollywood egy klikkelésnyire
- Kirstie Alley – Kövéren Hollywoodban
- Egyetemista örömlány örömmel kényeztet
- Nyári édességek
- Ház az elátkozott erdőben
- “Úgy érzem, megcsal”