Kívül-belül férfi – és mégis más
– Mindig egyértelmű volt számomra, hogy a fiúk érdekelnek – vallja meg a 37 éves László. – Valamikor kamasz koromban volt egy vasárnapi ebéd, amikor úgy éreztem, itt az idő, hogy a szüleimnek megmondjam. Aztán elment a bátorságom, és csak huszonéves koromban tettem meg a nagy bejelentést, azzal együtt, hogy otthagyom a szakmámat, és egyetemre megyek tanulni. Az anyám sírva fakadt, aztán megkérdezte: ugye nem hozom haza a barátomat? Az apám magába tömött idegességében egy vekni kenyeret meg egy rúd kolbászt, és közben azt hajtogatta: de hát a melegek drogosak! Végül nem mentem tanulni, de a nemi irányultságom nem változott. Aztán egyszer hazavittem egy lányt. Eljátszottam, amit el kellett, végrehajtottam egy kísérletet – sikerült, de nem okozott élvezetet.
– Az én családom rettentően prűd, a szexualitás semmilyen formában nem volt téma – emlékszik vissza párja, a 32 éves Mihály. – Egészen addig nem is tudtam, hogy velem mi van, amíg 18 évesen a Nők Lapjában el nem olvastam egy riportot egy meleg fiúról. Akkor pár óra alatt lecsengett bennem, hogy ez egy létező perspektíva, és a falumból el kell költözni. A szüleimmel soha nem beszélgettem erről, de biztos vagyok abban, hogy tudják, és abban is, hogy ez beszédtéma otthon.
Lám, az „édes otthonban” a hallgatás a legjobb stratégia – egy ilyen bejelentés kinek-kinek a férfiasságát, az apaságát, az anyaságát, a testvérségét – vagyis a saját identitását – sérti a mégannyira is szeretett másik mássága. Vajon a munkahelyen ez kevésbé húsba vágó kérdés?
– A „coming out” nagyon kínos jelenet – vallja meg Mihály. – Nekem az a taktikám, hogy aki veszi a lapot, azzal magától értetődő természetességgel kezelem az én másságomat – utálom ezt a kifejezést! Az egyetemen talán három-négy embernek mondtam el, aztán valahogy mégis tudott lett. Ha bekerülök egy új munkahelyre, mindig van néhány lány, akinek fölcsillan a szeme. Ha valamelyik kitartóan hiszi, hogy mi majd egyszer járni fogunk, akkor határozottan elkezdek távolodni, míg egyszer csak utoléri őt is a szóbeszéd. Megvannak a jelmezeim – egy elég egyértelmű pólókészlet: a csillogó szivárvány-feliratos fekete és a többi – hogy jelezzem, nem a lányokat szeretem, ám ezeket a hétköznapokban nem hordom. De nem is ez számít – a viselkedésből, kisugárzásból, szemkontaktusból leveszik, hogy mi van. Igazán kellemetlen helyzetbe nem is kerültem soha.
– Én az iskolában nem vertem nagydobra – veszi át a szót párja, László -, de az első munkahelyemen, külföldön, egy felszabadultabb országban, amikor szóba került valami szexszel kapcsolatos dolog, színt vallottam. Egy másik munkahelyemen kiszemeltek nekem két lányt, úgyhogy egy kávészünetben egyszer csak elmondtam, miért nincs esélyük. Volt, aki nevetett, más elsompolygott, de attól kezdve csak olyan szinten volt ez téma, hogy „na, mi a helyzet, van már pasi?” A mostani munkahelyemen egyszerűen elterjesztette egy régi kollégám. Itt minden a profizmusról szól, időnk sem nagyon van beszélgetni. Néha elérnek a hátam mögött tett sanda megjegyzések, hallom az élcelődést, de nem érdekel. Alapvetően az emberek többsége nem rosszindulatból viccelődik ezen, inkább megszokásból. Egyébként nem nagyon van emberi viszonyunk. A többség jóval fiatalabb nálam, csináljuk a dolgunkat, közben megy a szokásos pasiduma. Buziviccek is, persze – ha jó, akkor nevetek rajta. Olykor még belefutok lányokba, akik bennem látják a nagy Ő-t – ezekből a kapcsolatokból lesznek az életre szóló barátságok.
– Azt gondolja a hetero társadalom, hogy nehéz lehet a melegeknek.
– A hetero barátaim sem boldogabbak, és nem is csinálják jobban az életüket – véli Mihály.
– Annyival jobb nekik, hogy megfoghatják a párjuk kezét az utcán – egészíti ki László. – Mostanában ez zavar, hogy nem teszem meg mindig, amikor jól esne, előbb körülnézek. A fiatalok sokkal toleránsabbak, ők többnyire nem csinálnának belőle ügyet. A legrosszabb az, hogy működik bennem a biológiai óra: gyereket szeretnék. De ez nagyon bonyodalmas volna ebben a társadalomban.
Csak egy esztétikai jellemző volna?
Mosolygós arcú, kissé molett nő, divatos öltözéke szolid, körme a nyár legújabb trendszíneiben pompázik – látszik, hogy a 41 éves Kovács Tímea törődik a külsejével. De ez nem mindig volt így. Mindeddig komoly súlyproblémákkal küzdött, 142,5 kg volt, amikor elhatározta, változtatni kell. Jelenleg 50 kilóval mutat kevesebbet a mérleg, de a gátlások megmaradtak.
– Ez egyszerűen belém ivódott – mondja. – Rengeteg sérelmet hordozok magamban, mindennaposak voltak a bántó megjegyzések, volt, hogy beszóltak a buszon: „mekkora kövér bálna”. Amikor fiam füle hallatára mondtak ehhez hasonló gúnyos szavakat, ő verekedni akart értem, de én azt mondtam, hagyja, mert igazuk volt. Egyetértek az előítéletekkel, a kövér ember ugyanis tehet arról, hogy kövér. Én is tehettem róla.
Tímea szociális gondozóként dolgozik, és előfordult, hogy túlsúlya a munkájában is hátráltatta.
– Volt olyan kliensem, aki kifejezetten azt kérte, ne én legyek a gondozója, mert a kövérségem miatt nem hitte, hogy megfelelően el tudom végezni a munkámat. Rosszul esett nagyon, de megértettem, miért bizalmatlan – teszi hozzá. – Állandóan féltem, hogy a súlyom miben korlátoz majd, nem mertem moziba menni például, mert attól tartottam, nem férek bele a székbe.
Hat hónappal ezelőtt Tímea jelentkezett egy ételszállító cég zsírégető programjára.
– Eljutottam arra pontra, amikor már nem érdekelt, hogy nézek ki: nem sminkeltem magam, nem volt bennem semmi nőies. Ekkor hívta fel édesanyám a figyelmemet egy hirdetésre, melyben a cég saját pénzén vállalta, hogy lefogyaszt kövér embereket. Jelentkeztem, beválogattak, sikerült, és ezért örökre hálás leszek nekik. Úgy szoktam fogalmazni, hogy „ledobtam egy embert magamról.”
Tímea azt mondja, a változások ellenére az önbizalma még nem állt teljesen helyre. Jól esnek neki a gratulációk, és az, hogy már nem bámulnak rá megrökönyödve az emberek, de az önértékelése még nem az igazi.
– Vannak olyan gátlásaim, amelyeket sosem fogok leküzdeni, például fürdőruhát nem veszek fel. Még mindig úgy érzem, hogy más vagyok kicsit, de azért már boldog. Tudom, hogy az önbizalmam helyreállításáért még meg kell dolgoznom, de már látom a fényt az alagút végén.
Aki beteg, az elesett – tehát megbízhatatlan?
Amikor K. Beáta, tizenöt éve Pécsett elvégezte az orvosi egyetemet, nem sejtette, hogy egyszer épp egy betegség lesz az a másság, ami miatt majd hátrányba kerül a munkahelyén.
– Fül- orr- gégészként dolgoztam egy rendelőben, majd megszületett Hanna lányom – meséli. – A gyed alatt marketinget tanultam, puszta érdeklődésből. Amikor visszamentem dolgozni, szörnyű állapotok fogadtak. Harctér volt a rendelő, eszközhiány, rengeteg beteg… Azt éreztem, futószalag-munka ez, nem igazi gyógyítás, nem az, amire esküdtem. Egy év vergődés után, amikor megláttam, hogy egy multi marketingest keres, jelentkeztem, és engem választottak. Fél év munka után ismét babát vártam. Végigdolgoztam a kilenc hónapot, a szülés napján hatkor hazamentem, fél tízkor életet adtam Katának. Három hónapot voltam otthon, és rohantam vissza dolgozni. Élveztem, szárnyaltam, sikereim voltak, eredményeket produkáltam, a lányoknak pedig ott volt a két nagymama.
Beáta élete tavaly májusban, Kata harmadik születésnapja előtt változott meg. Egy rutinvizsgálaton, az ultrahang daganatot mutatott a petefészkében.
– Bent szóltam, hogy kórházba megyek, átadnám a munkát. Kíváncsiskodtak, értetlenkedtek: „De hát majd kicsattansz az egészségtől!” meg „Nem látszik rajtad semmi!” – mondták. Nem kívántam megosztani velük a diagnózist. Két hét múlva operáltak, addig a kollégáim naponta érdeklődtek a hogylétem felől. Orvosként tudtam, mit várhatok a szövettantól, ám amikor kézbe kaptam, összeomlottam. Csak arra tudtam gondolni: harminckilenc évesen rákom van. A család rángatott ki a letargiából, meg a gyors gyógyulás, és hogy nem volt áttétem. A biztonság kedvéért kemoterápiát javasoltak. Elfogadtam. Közben bentről kétnaponta tapintatosan megkérdezték, mikor megyek dolgozni, de az állapotom nem érdekelte őket. Talán épp ezért, a negyedik kemo után bementem, elmondtam, mi a baj, és hogy ez még két-három hónap kiesés. Látni kellett volna, hogyan lépett hátra a multi háerese, miközben együttérzéséről biztosított. Szánalmas volt.
Összesen tizenhat hetet esett ki a munkából Beáta, ezalatt kapott néhány visszajelzést, amelyből érezte, koloncnak tartják a cég nyakán, és már nem számítanak rá teljes értékű emberként.
– Egy héttel a visszatérésem előtt a kolléganőm megjegyezte: „A főnök ismer daganatost, aki kemo mellett is dolgozott. Te nem jöttél.” Nyeltem egyet, és a következő hétfőn vidáman mentem dolgozni, hittem, hogy várnak, fontos vagyok. Pénteken behívott a háeres, és közölte, átszervezés lesz, ami érinthet. Ezzel elindult egy játék. Kellemetlenebb, mint a kemo. A cégem nem tűri a betegséget! Meg akar szabadulni attól, aki egyszer elesettnek mutatkozott. Nincs emberség, nincs tolerancia! Hajtanak, amíg bírod, amíg egészséges vagy, aztán eldobnak. Papír zsebkendő vagy! Engem úgy tettek lapátra, mintha kegyet gyakorolnának: „Jobb lesz a négy órás állás, többet pihenhetsz…!” – mondták, és töredékfizetést kínáltak. Remélték, hogy elmegyek magamtól. Megtettem.
A bőrébe varratta, hogy más
Bíró Gergely kaszkadőr és shaolin kung-fu edző, mindene a rajzolás és a festés. Tizennyolc évesen csináltatta első tetoválását, és azóta is egyre gyarapodnak a testére varrt ábrák. Csak olyan mintát tetováltat magára, amely egy szeletke a személyiségéből.
– Mindig takartam a karomon, lábamon és a többi helyen lévő mintákat – meséli. – Egészen három évvel ezelőttig, még nyáron is hosszú ujjúban voltam. Nem is látszott, hogy tetoválva vagyok. Nem mutogattam nagyon másoknak. Nem a külsőségek miatt, hanem mert magamnak készültek.
Ennek ellenére sok visszautasításban volt része, nemcsak a hétköznapi életben, a munkájában is.
– Buktam már azért munkát, mert az egész karom tetoválva van, de akkor sem bántam meg. A sminkesek szívgörcsöt kapnak, amikor meglátnak. Ugyanakkor néhány film forgatásánál előfordult már, hogy kifejezetten előnynek számított a kinézetem.
Gergely nemrég költözött egy Budapest melletti kisvárosba. Míg a fővárosban nem lóg ki annyira a sorból, vagy csak megszokták az emberek a kulturális sokszínűséget, egy zárt közösségben más a helyzet.
– Budapesten már szinte fel sem tűnik az embereknek a kinézetem. A fiatalok körében egyáltalán nem. Sőt, volt, hogy odajöttek hozzám a buszon, és kérdezgettek – legtöbbször jóindulattal. Vidékre költöztem, éreztem, hogy itt kakukktojásnak számítok. Amikor először mentem a helyi kisboltba vásárolni, az eladó arra sem méltatott, hogy visszaköszönjön, a visszajárót is csak odadobta a pultra. A szomszédok is ijedten néztek rám először. Kicsit mókás, hogy néha megbotránkoznak rajtam. Normális embernek érzem magam, és amikor már kommunikálnak velem, általában rendeződik a dolog. Ameddig nem ismernek, általában agresszívnek néznek – azért mert rövidre nyírom a hajam, meg a tetoválások miatt. A tetovált, rövid hajúak ma Magyarországon fura társaságot alkotnak. Én a sport miatt vagyok rövid hajú, de mivel még tetoválásom is van, közéjük sorolnak. Pedig nem szabadna a külső alapján ítélkezni.
Boszorkánynak lenni jó!
– Engem már nem cigányoznak – szögezi le S. Balázs Ilona, diplomamunkáját író szociálpolitikus, újságíró. – De ennek története van. Kicsi koromban megtanultam, hogy a fehérek közt nem lehetek más, csak boszorkány. Senki nem játszott velem az óvodában, én viszont csatlakozni akartam. Azt mondták, jó, de te nem lehetsz királylány, csak boszorkány. Én pedig boldogan rohantam utánuk. Mikor elsős voltam, egy feladathoz csoportokra osztott bennünket a tanító néni, hajszín szerint. Egy vörös hajú fiú volt az egyik csoportban, Balogh Jancsi és én a fekete hajúak közt, és az összes többi a másik két csoportban. Akkor döbbentem rá, hogy én „más” vagyok.
Amikor cigányoztak, eleinte fájdalmat, aztán dühöt váltott ki belőlem. Olyan vagyok, mint az anyukám volt, míg élt: öntörvényű. Írni-olvasni nem tudó egyszerű cigányasszony volt, hatalmas igazságérzettel, és kikérte magának, amikor a cigánysága miatt bántották. Sokszor szégyelltem, amikor kinyitotta a száját, és csak később vettem észre, mennyire szerették emiatt. Ha tehetném, kikaparnám őt a tíz körmömmel a föld alól. Amikor meghalt, a nagymarosi újságban írtak róla egy cikket: „Isten veled Jolán!” – ez volt a címe. Az apám postás volt, ami romaként hatalmas karriernek számított. Volt két fogyatékos testvérem, az anyukám őket gondozta, ameddig éltek, és van egy húgom is, aki szintén diplomás.
Én úgy az általános iskola ötödik osztálya körül „becsicskultam” – ezt nem tudom másképp mondani. Jólesett, hogy szóba álltak velem, és próbáltam azzal is kedves lenni, aki lecigányozott. Így egy idő után befogadtak. Jó tanuló voltam, mindkét szülőm szorgalmazta, hogy tanuljak, rengeteg könyvünk volt otthon, mégsem éreztem motivációt. Nem hittem magamban, elmentem élelmiszeripari tanulónak.
Aztán szerelmes lettem, rockerlány lettem, és hozzámentem a páromhoz, aki nem cigány. Megszületett a három fiam, és utána kattant be, hogy tanulni szeretnék. Leérettségiztem, és kitaláltam, hogy – egyetem! A hetedik legjobbként kerültem be szociálpolitikai szakra, mellette dolgoztam, hogy legyen pénzünk. Az egyetemen találtam meg az igazi közegemet: a hozzám hasonló romákat – el is neveztük magunkat „fekete seregnek”.
A cigány-komplexust egy percig sem lehet elfelejteni – arra kell a plusz, amit felmutatsz, hogy eltakard. De büszke is vagyok a cigányságomra. Úgy vagyok roma, hogy nem töltöm be a negatív sztereotípiákat, de a „díszcigány” poszt sem az enyém. Felnőttként kezdtem megkeresni a gyökereimet. Nehéz volt. Nem szeretem a cigányzenét, de ha arról van szó, végigmulatom az éjszakát. Most akkor mitől is vagyok én roma?
Az uramnak viccesen azt szoktam mondani: ő másként rasszista – elvett engem, hogy kínozhasson. Nyugodt, jó ember, a hátán fát lehet vágni. Mindig csitítgatott, amikor a gyilkosságok történtek, hogy ne lássak többet a dolgokban, mint ami bennük van. Újságcikkeket írok, tagja vagyok a Szemá-nak (Szabad Emberek Magyarországért), eljárok politizálni, ő ebben is támogat.
Rosszul vagyok a vér szagától, de egy kórházban a traumatológián dolgoztam segédápolóként – erről a világról könyvet fogok írni. Engem a munkahelyeimen nem cigányoznak, mert keményen dolgozom, nem vagyok lepattant, nem hordok bő szoknyát. Azt gondolom egyébként, hogy a legnagyobb „másság” a mélyszegénység, és abban egyenlő a roma a nem romával.
Sokat agyalok a cigányságról, lehet, hogy már túl sokat is. Amikor nemrég a rendőrgyilkosság kiderült, az első gondolatom az volt: istenem, csak ne cigány legyen! Attól is szenvedek, hogy látom, a cigányok tudatosan egymás ellen vannak uszítva. De legalább már vagyunk néhányan, akik ezt fölismertük.
Ha egyszer lesz egy biztos állásom, megkapom a diplomám, akkor kiveszem a legfeketébb kislányt az intézetből, és fölnevelem. Azért, mert már fogom tudni úgy nevelni, hogy neki ne legyen gondja azzal, hogy cigány. Legyen rá büszke, mert boszorkánynak lenni jó, még talán jobb, is mint királylánynak.