Vidéki városban találkozunk, ülünk egy kávézóban napernyő alatt. Ő beszél, én csak néha kérdezek. Megvárom, míg felszáradnak a könnyei, és megrendülök, mert azt meséli, hónapokon át öklendezett a kislánya szagától.
Mit tudja az ember…!?
– Gyerekkoromban sok gyereket akartam. Aztán felnőttként annyi rossz példát, hánykolódó gyereket láttam, hogy azt mondtam, inkább nem. A férjemmel nagyon boldogan éltünk, és úgy tudtuk, hogy nem lehet gyereke. Mégis ő vetette fel: kiteljesítené az életünket, ha családunk lenne. Hogy én akartam-e? Azt tudtam, hogy a kapcsolatunknak adhat valami különlegeset. A párom külföldre utazott, egy professzor ült mellette a gépen, azt mondta, így is lehet gyerekünk. Belevágtunk a lombikprogramba, öt próbálkozásunk volt, az utolsóra majdnem ráment az egészségem. Az édesanyám azt mondta: próbálkozz, mert a tiéd lenne… Nem értettem, miről beszél, ma már fejet hajtok előtte. Úgy döntöttük, jelentkezünk nevelőszülőnek, de lebeszéltek, így belevágtunk az örökbefogadáshoz szükséges tanfolyamba. A háromszáz kérdés legfeljebb a szélsőséges devianciát szűri ki, de nem készít fel arra, milyen, ha nem várt, elhanyagolt terhességből született gyereket nevelsz. El kellett volna gondolkodnunk. Ha ilyen a háttér… De azt éreztem, bennünk annyi erő, tudás és szeretet van, hogy minden problémát legyőzünk. Rengeteget olvastam, külföldi szakirodalmat is, csak arra nem készültem, hogy kijátszották az érzelmeinket. Írnunk kellett egy kérvényt, hogy milyen gyereket szeretnénk. Leírtuk, hogy hároméves korig, először egy, majd még egy gyereket, lehetőleg fiút és lányt. Odaírtuk, hogy ezek csak elképzelések. Mondtam a páromnak, legyünk konkrétabbak, de ő haragudott, hogy nem egy pár cipőt veszünk.
A többedik anya
Áprilisban lett meg az engedély, augusztusban már voltak gyerekeink. Jött ugyanis egy levél, benne egy négyéves ikerpár képe, és egy mondat: koruknak megfelelően fejlettek és egészségesek. Elmentünk megnézni őket, bejöttek, szépen felöltözve, egyik hozzám, másik a páromhoz szaladt, a pszichológus is csak nézett. Azt mondanám, harcoltak értünk. Kérdezem én: melyik felnőtt, érzelmileg fejlett ember mond nemet ezután? Ki ne venné jelnek, ha a gyerek közeledik hozzá? Ki mondja, hogy nem ilyet kértünk, ők nem kellenek? Mi nem voltunk erre képesek. Később megtudtuk, hogy mások igen. Öten utasították őket vissza. A nevelőszülőjük abnormálisan magához kötötte őket. Anyának szólították. Majdnem kétéves korig a szülőanyjuknál voltak, életveszélyes körülmények között, aztán jött az intézet, majd a nevelőszülő. Hát mennyi esélyem volt nekem? Hányadik anyjuk vagyok én? Miért bízzanak bennem? Egymáshoz erősen kötődnek, túlságosan is. Csupa nő volt körülöttük, a fiúnak komoly identitászavarai vannak, ahogy nő, egyre szélsőségesebbek a jelek. Egy hónapig ismerkedtünk, aztán hazavihettük őket, attól kezdve nyolc hónapig nem aludtunk. Minden éjjel felsírt valamelyikük. Nagyon mély sirámok voltak ezek. A barátaink, ha este átjöttek, menekültek, mert nem bírták hallgatni. Olyankor felébresztettük a gyerekeket, kivittük őket a szabadba a csillagok alá. És egyfolytában zenéltünk, énekeltünk, táncoltunk. Beszélni nem lehetett velük, mert alig beszéltek. Ez volt a „koruknak megfelelő fejlettség”. A kisfiú IQ-ja nagyon alacsony, a kislányé átlagos, de mindketten figyelem-, mozgás- és magatartás-zavarosak. Nem ismertek más ételt, csak krumplit és csirkelábat. A nevelőszülő százezer forintot kapott havonta, erre telt belőle.
Küzdelem egy családért
Óvodába írattuk őket, én inkább éjjel dolgoztam, csak, hogy óvoda után velük lehessek. Napi két-három órát olvastam, ötven kiló só-liszt gyurmát gyurmáztunk el. Adtam, adtam és adtam; gondoltam, ha már érzik a jót, akkor engedik, hogy a sajátjuk legyen. A mai napig kakaós csiga van a mélyhűtőmben kettesével csomagolva… hogy mindig tudjak adni. Hogy megöleltem-e őket? Nem akartam akaratuk ellenére, inkább azt, hogy mindig ölelhető legyek. Az öklendezést is megbeszéltük, vettem teafaolajas sampont, attól jobb lett. Mások szerint nagyon szeretnek engem, de ez csak látszólag van így. Abban a pillanatban, hogy nem látnak, elfelejtenek. Mindent, amit tanítottam. Azt, hogy szépen eszünk és nem beszélünk csúnyán. Ösztönlények. És nagyon nyersek. Az első két évben kék-zöld voltam, pedig nem bántani akartak, de tőlük ez telt. Most már eljutottam oda, hogy farkastörvényeket érvényesítek, ha kell, mert abból értenek, az az övék. A széppel, a jóval nem tudnak mit kezdeni. De meghunyászkodnak, ha arról van szó. Már nem erőltetem rájuk a magam értékeit. Játékuk nem sok van, mindent szétszednek. A kisfiút mindenhonnan elküldték, mert nyilvánosan maszturbált. Vettek már el pénzt is. De ha most meglátnád őket, szaladnának hozzám, hogy Anya, Anya. Biztosan jelentek nekik valamit, hiszen több időt töltöttek már velünk, mint nélkülünk. A férjem sokáig nem értette, min megyek keresztül, aztán volt egy katartikus beszélgetésünk. Vele mások voltak, ma már értem, miért: mindig az anyáé az ősbűn. Aki eldobott, akinek nem kellettem. Akkor azt mondta, bármilyen megoldásba, béranyaságba is belemenne, csak legyen saját gyerekem, mert szerinte muszáj megtapasztalnom. Az a döbbenetes, hogy sokat foglalkoztam gyerekekkel, mindenféle korúval, és rengeteget kaptam tőlük. Csak éppen azoktól nem kapok vissza semmit, akiknek a legtöbbet adom. Vagy csak nem látom? Lehet, hogy egy kicsivel fantasztikus lenne, de velük? Lehet, hogy ellenséget látnának benne, mert felismernék a kötődést, ami köztünk nincs. Inkább nem.
Együtt a tigrissel
Elmondok valamit. Két hete migrénem volt, feküdtem az ágyon félálomban. A gyerekek látták, mondták, hogy apa, maradj csöndben, mert anya alszik. Majd ugyanazzal a lendülettel felmentek a felettem lévő szobába, kiabáltak, ajtót csapkodtak. Sírva kértem, hagyják abba, a férjem, el sem tudta képzelni, azután, hogy szóltak neki, hogy tehették ezt. Később kérdeztem: gyerekek, ha betegek vagytok, anya mit csinál? Simogat, olvas, gondoskodik, kedves. Vagyis tudják, csak nem tudnak vele mit kezdeni. Kilencévesen… Kérdeztem a kisfiút, hogy is telt a nyár, de csak az evésig jutottunk. Volt reggeli, tízórai, ebéd, vacsora. Csak nehezen jutott eszébe, hogy úsztunk anyával, játszottunk, táborokban volt. Ha egy gyerekért megy az anyja délután, akkor az örül, kivéve az enyémek. Ők néha elszaladnak.
Én nem tudom, mi az, hogy anya. Azt tudom, hogy öt éve családot próbálok formálni. A harmadik év után majdnem belehaltam, a negyediket végiggörcsöltem, most eljutottam oda, hogy csak együtt próbálok lenni velük. (Könyvet vesz elő a táskájából, Feldmár András könyvét, abból olvassa:) „Majdnem úgy, mintha egy tigrissel lennék egy ketrecben. A tigrissel is próbálnék együtt lenni. Megérteni a tigrist? Én nem próbálom megérteni a tigrist, azt nem lehet. Viszont lehet a tigrissel játszani, vagy lehet a tigrissel birkózni, vagy lehet a tigris által meghalni…” Eldöntöttük a párommal, hogy még két évet adunk, akkor felső tagozatosok lesznek, és ha más nem marad, sem őket, sem magamat nem kínozom tovább: bentlakásos iskolába fognak járni. Hétvégékre pedig megpróbálok annyi erőt gyűjteni, hogy nagyon tudjam szeretni őket. Én soha nem adom fel! Ígéretet tettünk nekik ünnepélyesen, hogy tőlünk – akármi legyen is, soha nem kell menniük. Az ő életszeretetük, életigenlésük erőt ad nekem is, nagyon tisztelem ezt bennük.
Egy dolgot szeretnék. Hogy ne bánjam ezt meg. Anyának lenni nem elég a vágy. Nem megy gombnyomásra. Aki örökbe akar fogadni, az ne hallgattassa el a belső hangját, ahogy mi tettük.
|
„Hogy anyám szeret, ez passzív élmény. Semmit sem kell tennem annak érdekében, hogy szeressenek – az anyai szeretet feltétlen. Mindössze az a teendőm, hogy legyek – hogy az ő gyereke legyek. Az anyai szeretet üdvösség, béke, nem kell megszerezni, kiérdemelni. De van az anyai szeretet feltétlenségének egy negatív oldala is. Nemcsak nem lehet kiérdemelni – nem is lehet megszerezni, kicsikarni, irányítani. Ha van, az maga az üdvösség; ha nincs, akkor oda az élet minden szépsége – és nem tehetek semmit, amivel megteremthetném.” (Erich Fromm: Szeretet a szülők és a gyermek közt) Úgy gondoltuk, a kétségkívül kemény és felkavaró történethez nem illesztünk szakértői kommentárt. Néhány kérdést azonban végiggondolásra ajánlunk, szabad utat hagyva másokéinak. Mi a „megfelelő” indok az örökbefogadásra? Az örökbeadás után segíti-e szülőket az intézményrendszer, követi-e (akár: ellenőrzéssel) a gyerekek nevelődését? Létezik, hogy egy gyerek „nem képes” a szeretetre? Mitől válik anyává egy nő? S létezik-e, hogy noha gyereke van, mégsem válik anyává? |
Cikkünk a legfrissebb Nők Lapjában jelent meg.
A hetilap tartalmából:
- “Mindenhol kilógok, de ott legalább nagyon” – Címlapon Gryllus Dorka
- A bor az étkek fűszere
- 4 alkalom – 4 smink
- Akard, hogy tovább tartson a nyár!
- A világvége egyelőre elmarad
- 10 tévhit a borról
Ha előfizetnél a lapra, katt ide!