„Én szívesen adok neked petesejtet!” A mondat teljesen spontán hagyta el a számat. 2008 tavasza volt, épp túlestünk a sógoromékkal vívott családi vacsoracsata háromfogásos menüsorán. Bence, a sógorom szedegette le az asztalról lakoma romjait, Etával, a feleségével és Andrissal, a férjemmel édes semmiségekről csacsogtunk. Majd, ahogy az lenni szokott – senki nem emlékszik rá, ki hozta fel a témát -, elhangzott az a bizonyos kérdés:
Ti hogy álltok a gyerekvállalással?
Mi, Andrissal csak vigyorogtunk, hogy részünkről nincs akadálya a csöpp kis lény érkezésének, jöjjön, amikor csak akar! Eta azonban szomorkásan elmosolyodott, és bevallotta, hogy bár ők is készen állnak a kisbaba fogadására, náluk ez nem lesz egyszerű. A petefészkei nem működnek megfelelően, így valószínűleg a petesejtjei sem alkalmasak a reprodukcióra. Már több kivizsgáláson vannak túl, és az orvosok biztatására éppen egy lombikprogramra készültek. Ha ez sem sikerül, egyetlen esélye marad a teherbeesésre: egy petesejtdonor segítsége. Nekem persze fogalmam sem volt a petesejt-adományozás hátteréről, de Etát nagyon kedvelem, így azonnal rávágtam:
Én szívesen adok neked petesejtet!
Persze naiv felkínálkozásom rögtön hamvába is holt, hiszen Eta elmondása alapján megtudtam, hogy csak olyan nő adhat petesejtet, aki már korábban szült. Azaz, hogy valakit hozzásegíthessünk, hogy kisbabája legyen, először saját magunknak kell anyává válnunk. Elismerem, ezt okosan kitalálták! Kicsit lógattam az orrom, hogy ott helyben nem tudok segíteni, de aztán más témára terelődött a szó, így végül vidám és optimista hangulatban ért véget a kora tavaszi este. Az agyam legesleghátsó zugában persze ott maradt az ígéret, de jó darabig nem is tehettem semmit, mert szeptemberben kiderült, hogy várandós vagyok. Az élet a tenyerén hordozott, mert heteken belül már látszott az ultrahangon, hogy nem egy, hanem két kis szív dobog az enyém alatt. Problémamentes, felhőtlen terhesség volt az enyém, és én voltam a világ legboldogabb anyukája, amikor Anna és Ákos 2009. június 17-én megszületett.
| Andi gyermekeivel, Ákossal és Annával |
Míg az én örömöm határtalan volt, addig Etáék szakadatlanul jártak a meddőségi kezelésekre, lombikprogramra. Ráadásul budapesti lakhelyükhöz képest egy elég távoli helyet választottak – a győri Kaáli intézetet, mert sok jót hallottak a dr. Kőrösi Tamás által vezetett központról. A remény hullámvasútján száguldottak: egy-egy biztatónak ígérkező próbálkozás előtt a családdal és barátokkal együtt szorítottunk a sikerért, és aztán sajnos rendre közösen szomorkodtunk a kudarcon. Az ikrekkel pedig csak úgy repült az idő! Az etetés-pelenkázás-játék bűvös háromszögéből egy felettébb prózai esemény lendített vissza a való világba. Újra menstruálni kezdtem. Bár ez volt a legutolsó dolog, ami hiányzott a régi életemből, mégis azonnal eszembe jutott az ígéretem. Tárcsáztam Eta számát, és belekiabáltam a legújabb információt. Eta örömmel fogadta a hírt, de megkért, hogy mielőtt meghoznám a végső döntést, gondoljam át alaposan a dolgot. A kezelések Győrben vannak, hajnalban kell kelni, hogy odaérjünk a reggeli vérvizsgálatokra, alkalmanként 230 km-t kell oda-vissza autókázni, valószínűleg injekciókkal kell stimulálni a petefészkemet, és a leszívásos műtét sem éppen egy romantikus leányálom… Én persze már elhatároztam magam, úgyhogy rávágtam:
nincs min gondolkodni, vágjunk bele!
Ahhoz, hogy, mint lehetséges donorral, egyáltalán szóba álljanak egy meddőségi központban, először túl kell esni egy sor kivizsgáláson. Friss leletekkel kell igazolni, hogy nem vagyok sem HIV-, sem hepatitisz-fertőzött, hogy a belgyógyászati értékeim rendben vannak, hogy nőgyógyászati panaszaim sincsenek, és hogy kívül-belül makkegészséges vagyok. A háziorvosom a történetünket meghallva igyekezett a lehető legtöbb helyre beutalóval küldeni, így szerencsére, csak kevés helyen kellett fizetnünk az eredményekért. Az összes papír beszerezése majdnem egy hónapig tartott, és persze némelyik vizsgálat nem kevés pénzbe került, de megvolt minden. Boldogan szorongattam a testem működéséről szóló, legalább 80 adatot felsoroló paksamétát, de kiderült, hogy az egyik legfontosabb dokumentum megszerzése még hátra van! Közjegyzőnek kell hivatalosan igazolnia, hogy rokoni kapcsolatban állunk egymással. Magyarországon ugyanis kétféleképpen lehet petesejtet adományozni: vagy anonim módon, vagy olyan esetben, ha a donor rokoni kapcsolatban áll a recipienssel. Mivel férjeink testvérek, elvileg ez sem jelenthetett akadályt. Egy budai közjegyző hölgyet találtunk, aki ahogy megtudta, milyen célból kell igazolnunk a köztünk fennálló rokoni szálakat, igencsak elcsodálkozott, hiszen hosszú praxisa során még soha nem fordultak hozzá ilyen ügyben. Amikor megjelentünk nála az identitásunkat igazoló papírjainkkal, együtt ültünk le és fogalmaztuk meg, hogy mi álljon a hivatalos iraton. Hiába a sokéves tapasztalat, gyakorlat teszi itt is a mestert! Én pedig csak kapkodom a fejem – még el sem kezdődtek a kezelések, de már az eddigiekből is az látszik, hogy petesejtet adományozni nem lesz egyszerű!
Mindenesetre az előkészületeket megtettük. Van már időpontunk az első konzultációra is. Bizakodva tekintünk az előttünk álló hónapokra, és még mit sem sejtünk a ránk váró megpróbáltatásokról…