A hír: Fiatalok a szülői ház melegében
A bolgárok az Európai Unión belül elsőknek számítanak: 25 és 34 év között a férfiak még 61,4%-a a szüleivel él együtt. Az uniós átlag összehasonlításképpen: 32%. Ellentétben a meglehetősen későn függetlenedő bolgárokkal, a dán férfiak túlnyomó többsége erre az életkorra már rég elhagyta a szülői fészket: náluk csak 2,8% él otthon.
Az Eurostat felmérése szerint a két nem közül egyértelműen a nők függetlenednek gyorsabban, erre utal az európai uniós átlag is, eszerint 2008-ban a 25–34 éves nőknek csupán a 19,6%-a lakott otthon. A legtovább a szlovák nők (41,6%), míg a legfüggetlenebbek ezúttal is a dánok (0,5%) lettek, akik az eggyel fiatalabb korosztályban, a 18–24 éveseknél is a fészekelhagyás csúcstartói lettek.
A szakértők szintén ebben a felmérésben vizsgálták a házasságszerű együttélések arányát is. Eszerint a nők gyorsabb függetlenedésének hátterében az állhat, hogy hamarabb költöznek össze szerelmükkel, vagy kötnek házasságot, mint a férfiak.
Különvélemény Soma Mamagésától
25 (sőt szerintem már 20…) év fölött egészséges embernek a szülővel együtt lakni: valami problémát sejtet. Nyilván millió oka lehet annak, hogy nem tud a már nem gyermekkorú gyermek elköltözni, és a mai gazdasági körülmények között ez nagyon is érthető. De attól még nem optimális egy fedél alatt élni.
A pszichológia, azon belül is a fejlődéslélektan (Mérei–Binet és Cole & Cole szintúgy) azt mondja, hogy a serdülők három nagy feladatköre:
- érzelmi függetlenedés a szülőktől-családtól – Blos: „szülők trónfosztása”, az énazonosság elvesztése nélkül családon kívüli kapcsolatok alakítása;
- énidentitás, pszichoszexuális identitás elérése, nemi szereppel való azonosulás;
- felnőtt-társadalmiszerepre való szocializáció, annak vállalása, önálló életvitel, megfelelő pálya, felelősségérzet magáért és mások sorsáért.
Ezt a folyamatot pedig abszolút segíti az, hogy a huszonéves már nem él együtt a szüleivel. A bolgároknál a 25 és 34 év között a férfiak még 61,4%-a a szüleivel él együtt. Mammamia!!!!!!!??????!!!! Nem túlzás a férfi szó? Ha én hajadon nőként találkoznék egy harmincas egészséges (tehát nem fogyatékos) pasival, aki még az anyjával él, biztos, hogy azt gondolnám, valami nem stimmel nála. Sok esélyt nem adnék neki. Vagy anyuci pici fia, aki még mindig nem vált le, vagy annyira nem tudta megteremteni az egzisztenciáját, hogy azért gáz. Ráadásul a kettő erősen összefügg.
Soha öt forint anyagi támogatást nem kaptam a szüleimtől, az érettségi után mégis azonnal önálló életet kezdtem. Évekig nyomorogtam, de a magam ura voltam, és sokat tanultam ön- és emberismeretből. Halleluja. Ez kellett, hogy autonóm ember legyek, akiből véleményem szerint igen kevés van.
Aki nem más után megy, hanem önálló és önazonos, aki maga dönt, hárítások és mutogatások nélkül teljesen vállalva döntései következményeit. Akinek semmilyen „apu” (mint afféle felettes, irányító hatalom, tehát „trend apu”, „vallás apu”, „párt apu” stb.) nem mondja meg, mit KELL csinálni, mi az egyedüli helyes és üdvözítő, akinek valami miatt meg kell felelni. (Freud ezt hívta superegónak, ami maga a kontrolláló, felettes én.)
No de egyetlen társadalmi rendszernek nem volt eddig célja, hogy autonóm embereket neveljen (akiknél ALAP, hogy a kamaszkor végére, fiatal felnőttkor elejére leváljon a szülőkről), hiszen őket nem lehet money-pulálni.
| Soma Mamagésa korábbi különvéleményei egy helyen – katt ide! |
Érdemes megfigyelni, hogy mennyire kizárja egymást a generációk együttélése és az autonómia megélése! Marokkóban például az a természetes, hogy több generáció él együtt. Viszont kőkeményen le vannak osztva a lapok. Nincsenek egyéni szerepek vagy elképzelések. Pontosan tudják, hogy férfinak, nőnek mi a dolga, vagyis mi LEHET a dolga. És csakis az. Az ehhez való szerepjelmez (ruhaviselet) is adott (semmi egyénieskedés!), még a házakat is csak egyszínűre festhetik. (Ez a homokszín és a téglavörös elegye. Ha valaki más színűre festi, büntetik.)
Az a véleményem, hogy minél inkább autonóm, felnőtt ember lesz valaki, annál kevésbé viseli, hogy egy fedél alatt éljen a szüleivel. És ez így van rendjén. Nem magunknak szüljük a gyerekeinket, hanem az életnek. „Gyermekeid nem a te gyermekeid, nyílvesszők csupán, kiknek figyelheted röptét” (Khalil Gibran: A próféta).