A hír: Az országban minden huszadik felnőttre igaz, hogy senkije sincs, akivel a problémáját megoszthatná.
A lelki egészség világnapja alkalmából ismertette a megdöbbentő adatokat dr. Béres József, aki egyúttal felhívta a figyelmet a közösségek lelki és fizikai egészséget védő hatására. Az Egészségboldogság felméréséből kiderült, hogy Magyarországon minden huszadik ember annyira magányos, hogy még akkor sem tudná a problémáját megosztani valakivel, ha igazán nagy baj van. Ez azt jelenti, hogy ezeknek az embereknek se ismerőseikkel, se családjukkal, se élet- vagy házastársukkal nem sikerült bensőséges, mély kapcsolatokat kialakítaniuk.
A felmérés szerint a magyarok többsége, vagyis 60% a családja támogatására számít leginkább, ám érdekes, hogy a családnál nagyobb közösségeket nem számítják a támogatók vagy lelki segítők közé. Az adatok összegzése után tehát kijelenthető, hogy a magyarok nagy része bezárkózott a családi körbe, egyéb kapcsolatainkat pedig hajlamosak vagyunk elhanyagolni, nem élünk a közösség adta lehetőségekkel.
Különvélemény Winkler Nórától
Egyik ismerősöm egy bentlakásos terápiás központban autista fiatalokkal foglalkozik. Többféle képességfejlesztő programot vezetnek, a leglátványosabb eredménye annak volt, amikor heroikus és hosszú ideig tartó folyamatban megtanították a gyerekeket az ábécére, szavakra, írni. Onnantól fogva minden gyereknek saját fóliabevonatú ábécéje volt, amin lassan, néha akadozva, betűket cserélve, de el tudták mutogatni, amit elmondani nem tudnak. A papíron IGEN-NEM tábla is van, a konkrét és gyorsan eldöntendő kérdésekre, a kifejtősök pedig betűnként állnak össze a szülőkkel folyó beszélgetésekben. Minden elemében lenyűgözve néztem ezt az eredményt. Egyrészt a terapeuták oldaláról, amibe menet közben belátni nem lehetett, ők csak a végeredménnyel álltak ki a szülők elé. De használatban látni volt csak igazán döbbenetes.
Szülők, akik évek óta ismerik a gyerekeiket, hangolódtak át az ő – egészen más síkokon, rendszerben zajló és limitált, sokszor csak hangok, szófoszlányok ismétléséből összeálló – kommunikációjukra, hirtelen sokkal pontosabban értették őket. Képzeljék el úgy, amikor az anyák a kisbabák szavak nélküli, csak rezdülésekből, jelekből összeálló kommunikációján próbálnak eligazodni, ráérezni, ösztönből rájönni, mire vágyhatnak. Autista gyereket nevelő szülők éveket töltenek ebben a rendszerben. A kapcsolat persze hihetetlenül finomodik köztük, de akkor is limitált marad. És ezek után egyszer csak kinyílik egy új világ, amiben a gyerekük pontosabban, árnyaltabban, sok esetben humorosan tudja értésükre adni, mit szeretne. Elképesztő, csodálatos, de megrázó dolog. A szülők nehezen tudják elkerülni a gondolatot, hányszor érthették félre a gyereket, hányszor fordulhatott elő, hogy legjobb szándékaik ellenére sem azt adták nekik, amire igazán vágytak.
| Winkler Nóra összes korábbi különvéleménye egy helyen – katt ide! |
A hír egészséges, beszédközpontjukban nem sérült emberekről szól, akik mégsem alakítanak ki szövetségeket, barátságokat, társaságokat, pedig ahhoz csak annyi kellene, hogy elkezdjenek beszélgetni. A család kétségkívül a legfontosabb bástya lehet az életben, de a barátságok, a hasonló életkor, élethelyzet mentén szerveződő társaságok más megosztási, megbeszélési lehetőségeket nyújtanak. Sorsközösséget átélni, de akár a legbanálisabb örömöt megosztani is igazi megkönnyebbülés, feloldódás, segítség. A világ egy része felfoghatatlan erőfeszítéseket tesz, hogy sikerüljön kapcsolódnia, a többségnek semmilyen korlátja nincsen ebben, és sokszor fel sem méri, mit veszít azzal, ha nem teszi.