A hír: Egy lányszervezet akcióval szeretné felhívni a figyelmet a természetes szépségre.
A lányok egy texasi középiskolában elégelték meg a túl sok púdert. Eldöntötték, hogy úgy szabnak gátat annak, hogy a diáklányok éjjel-nappal a sminkjükkel foglalkozzanak, hogy bevezetik a sminkmentes keddeket. Az iskola igazgatója elmondta: egy ideje már észrevették, hogy a kamasz lányok egyre inkább csillapíthatatlan vágyat éreznek, hogy esetleges bőrhibáikat, hiányosságaikat sminkkel fedjék el. Pedig azt a véleményt még egy stylist szakértő is osztja, hogy annál rosszabb nincs, mint amikor valaki csak azért használ túl sok festéket, hogy ezzel fedje el arca egy részét. Sokan azért csatlakoztak, mert úgy érzik, így végre lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák valódi személyiségüket. A lányszervezet is ezért kardoskodik: szeretnék növelni a tinilányok önbizalmát, és felhívni a figyelmet arra, hogy egy fiatal smink nélkül is lehet szép.
Különvélemény Peller Marianntól
Ha visszagondolok a gyerekkoromra és az iskolás évekre, bizony, nem volt leányálom. Azt már többször említettem, hogy burokban nőttem fel, ami a családot és a mérhetetlen szeretetet illeti, amit otthon kaptam. De az általános iskoláról ugyanezt nem mondhatom el. Nem szerettek. Mindenért csúfoltak, kifiguráztak, sokat bántottak, és kiközösítettek. (Az is igaz, hogy most abból élek, hogy akkor megtanultam humorral védekezni.)
Én voltam a csúfolódások tökéletes tárháza: jó húsban lévő, szemüveges, fogszabályzós, rövid hajú, stréber, sokat fecsegő (és hozzá már akkor is hevesen gesztikuláló) kislány. Belém nem nagyon voltak szerelmesek a fiúk, pedig úgy vágytam rá, hogy egyik-másik észrevegyen, szerettem volna tetszeni. Tizennégy évesen a szüleim „megkönyörültek”, levetettük a fogszabályzót, és letehettem a szemüveget is: kontaktlencsés lettem. Szép lassan, lépésről lépésre elkezdtem sminkelgetni. Először csak egy szemceruzával, aztán a divatmagazinokból kinéztem, hogyan sminkeljük ki a teljes szemhéjat, valamivel később rúzst is vásároltam (akkoriban a sötétbarna nagyon menőnek számított).
Egyik nap teljes díszben sétáltam hazafelé a suliból, amikor egy zöldségessrác félszegen mosolyogva rám köszönt. Én csodálkozva néztem körül – tényleg nekem szólt! Zavartan visszamosolyogtam, köszöntem, és meggyorsítottam a lépteimet. Ő volt az első fiú, aki észrevett. Azóta is hálával gondolok rá.
Nekem a smink önbizalmat adott. Már csak azért is, mert amikor egy-egy napon sminkeletlen arccal mentem iskolába, az osztálytársak azt kérdezgették, hogy csak nem vagyok fáradt vagy esetleg beteg.
| Ronda alapozó, csúnya szemöldök – A legnagyobb sminkbakikért katt ide! |
Néhány akkori képen látszik, hogy időnként túl is lőttem a célon (Kelemen Annácska is elbújhatott volna mellettem), de az is kellett, hogy aztán a húszas éveim közepére megtaláljam az arany középutat.
Jó, hogy senki nem próbálta korlátozni a szépítészeti szárnypróbálgatásaimat. Azt hiszem, ha akkor bevezették volna a sminkmentes keddet, vagy csalok, vagy minden kedden beteget jelentek. Akkoriban ugyanis épp kialakulóban volt a személyiségem (még most sincs teljesen készen), és igyekeztem védeni magam, hogy legalább a külsőmbe ne lehessen többé belekötni.
Nem hiszem, hogy attól, hogy valaki nem sminkel keddenként, jobban ki fog domborodni a személyisége. Már az is a személyisége része, hogy eldönti, sminkel-e, vagy sem. Mert jó esetben önállóan, személyiségünknek megfelelően hozhatunk meg egy-egy ilyen döntést…