A hír: A Project Prevention nevű szervezet ajánlatára már jelentkező is akadt, Nagy-Britanniában azonban felháborodást keltett az ötlet: a bírálók véleménye szerint életük mélypontján élnek vissza a függők helyzetével. A szervezet az Egyesült Államokban is folytat hasonló gyakorlatot, ott 300 dollárt fizet azoknak a függőknek, akik a sterilizálás mellett döntenek. A szigetországban 200 fontot ajánlanak a beavatkozás elvégzéséért. A Project Prevention álláspontja szerint a hosszú távú vagy végleges születésszabályozás révén csökkenne a szüleik káros szenvedélye miatt alkohol- vagy kábítószer-függőséggel születő babák száma. Barbara Harris, a kezdeményezés létrehozója – aki egy függő gyermeket fogadott örökbe – Londonban, Glasgow-ban, Bristolban, Leicesterben és Walesben kínálja fel a fizetés ellenében történő sterilizálás lehetőségét.
Különvélemény Für Anikótól
Nem is tudom – jó, hogy nem kell „megmondanom a frankót”, hiszen az én véleményem is csak egy a sok-sokféle közül –, ez olyasmi módja a problémamegoldásnak, mintha valaki az ősszel lehulló (gyönyörűséges) faleveleket nem akarná évről évre összegereblyézni, ezért kivágja az összes fát. Ezzel valóban egyszer s mindenkorra megszűnik a levélgyűjtögetés gondja (zárójelben jegyzem meg, hogy ez inkább gyönyörűséges számomra), viszont ha sokan döntenének így, a következmények borzalmasak lennének (lásd ökológiánk).
Igen, rettenetes mindenfajta függőség, mert az emberi létet – amelyből mindent, de mindent kihozhatunk, amit valóban szeretnénk – egy szűk, sötét csőbe szorítja, aminek a végén csak nagy ritkán dereng fel valami kis fényesség. Azé a reményé, hogy lehetne másképp is. Aki elér odáig, hogy már csak adagtól adagig számítja az időt, azé a létezés egyik legszomorúbb, legkiúttalanabb verziója. Aki itt tart, már teljesen hitehagyott, nem remél semmit, nem is gondolkodik talán. Vegetál. Menekül. Egy saját magába bezárt, virtuális világba, amely elviselhetőbb számára, nem úgy, mint a valódi. Talán azért nem tud megbirkózni az élet egyébként elég árnyékos oldalával és próbatételeivel, mert nincs meg a megfelelő „arzenálja” ezekkel szembeszállni. Mert nem mutatta meg neki senki, hogyan is kell viszonyulni az élet gondjaihoz, sikertelenségeihez, nem tanították meg rá, nem szerették igazán, nem szerették jól. Nem tanították meg önmagára.
Ezektől az emberektől még valamit elvenni nagyon nem etikus. Olyanoktól, akiknek a sterilizálásért felajánlott összegről semmi más nem jut az eszébe, csak hogy ki tudja fizetni belőle a következő adagját. Tőlük elvenni a lehetőségét, hogy gyermekeik legyenek? Jó, persze annak a férfinak vagy nőnek (fiúnak vagy lánynak), aki egy nyilvános vécében a saját hányadékában fetreng félájultan, valószínűleg nem ez lebeg a lelki szemei előtt. De hát mégiscsak Ember ő is. Nyomorult, elkeseredett. Valóban nem a progresszív jövő tervezgetésével van elfoglalva, de a lehetséges jövő lehetséges verzióját is elvenni tőle? (Tényleg olyannak tűnik, mintha valakinek ebben az állapotban lopnák ki a zsebéből a pénztárcáját).
Vannak olyan meg nem történt dolgok, melyeket utólag nem lehet pótolni, de talán végtelen türelemmel és szeretettel néhány alapvető életkezelési stratégia átadható. Erről tanúskodik a – hála istennek – számtalan eset, melyeket nagy sikerként könyvelhetnek el a pszichológusok, egyházak és lelki tanácsadók.
| Fiatalok az alkohol mámorában – Peller Mariann különvéleménye itt olvasható. |
Csak az a lényeg, hogy segítsen valaki. Ezért kérdem: a sterilizálásra felajánlott pénzekből vajon nem futná néhány jó szakemberre, aki képes volna a szakszerű segítségnyújtásra? Vagy nem lehetne belőle olyan koordinációt finanszírozni, amely a különböző egyházak, felekezetek lelki munkásaival hozza össze az elesetteket? Esetleg alapítvánnyá duzzasztva egy teljes kiútprogramot létrehozni?
Valóban, kedves Barbara Harris – akit egyébként szintén a segíteni akarás vezérel, és az örökbefogadással szándéka komolyságát is bizonyította –, sokkal egyszerűbb szikével megoldani ezt a problémát, és még ha a műtét utáni lábadozás idejét is belekalkuláljuk, sokkal-sokkal rövidebb idő, mint hosszú hetek, hónapok, évek alatt „kibányászni” egy lelket a sötétségből útban a gyorsított halál felé. Igen, ez lényegesen „macerásabb”, mégis azt gondolom, ez lenne a jó megoldás. A születendő kis nyomorultak szomorú sorsát a nagy nyomorultak, a szülők életének alakításával lehetne megfordítani.
(A sterilizálást ez esetben embertelennek tartom, de az embertelen emberek számára szívesen helyezném kilátásba büntetésképpen. Pontosítok: visszaeső pedofilok, gyilkosok esetében lelkiismeret-furdalás nélkül alkalmaznám.)