A hír: Egy friss felmérés szerint az uniós országokban élő gyerekek átlagosan 7 éves korukban kezdik használni az internetet, de van, ahol még korábban. A gyerekek egyharmada pedig mobiltelefon segítségével kapcsolódik a világhálóra.
Különvélemény Für Anikótól
Tulajdonképpen most olyasmibe ártom magam, amihez semmi közöm, de azért megér pár gondolatot. (Valami más motoszkált a fejemben előzőleg, mégis ezt a témát választottam, dacára a távolságnak, amely az elméletem és a gyakorlatom között tátong.) Most lehet, hogy egy világ omlik össze nagy robajjal sok mindenkiben, de bevallom, én nem használom a számítógépet. Van itthon, az emberem íróasztalán egy csinos, átlagos laptop, amelyet gyanakodva méregetek, néha leporolok, de igazából be sem tudom kapcsolni. Nem azért, mert hülye vagyok, hanem azért, mert nem akarom. Mert úgy érzem, hogy így is elborítanak a kötelességek, állandó 24 órás harcot folytatok velük nap mint nap, mégis mindig legyőznek ők és az idő, pedig rettentő módon igyekszem.
Na most, elképzelem azt, hogy például, mint ma, 23 óra körül ájulok haza az előadás után – ma Tatabányán léptünk a világot jelentő deszkákra –, le- és kipakolom számos táskám, csomagom, átöltözöm mackóba, teszek-veszek kicsit a konyhában, majd még a rövid fürdőszobai szeánsz előtt bekapcsolom a gépet, átnézem az e-mailjeimet, és egyujjas módszerrel pötyögtetve válaszolok is rájuk, és hipp-hopp, már ágyban is vagyok hajnali fél 4-kor!
Na neeeeeem!
Ez az a rémületes vízió, amely igazából visszatart e csodálatos vívmány integrálásától a mindennapjaimba, bár sok kedves barátom ajánlkozott, hogy kiképez e pofonegyszerű dologra, hiszen többször kacérkodtam már a gondolattal. Annál is inkább, mert mikor közlöm a (sajnálatos) tényt, hogy nem élek számítógéppel, a másik fél arcán a pillanatnyi elképedés után lemondást, részvétet, az elesettek iránti együttérzést vélek felfedezni, majd a lázas segítőkészséget, hogy hogyan is lehetne akkor ezzel a szegénnyel (mármint velem) kapcsolatot létesíteni. (A telefonban pedig az aprócska sokk után némi szünet következik.) De – hála istennek – mindig megoldódik valahogy! (Ezen írásokat is – lehetőleg vonalas – telefonba szoktam beolvasni kedves NLC-s munkatársamnak.)
Isten ments, hogy bárki is egy pillanatig azt gondolja, hogy magamat e tekintetben (vagy bármilyen tekintetben!) etalonnak tekinteném. Ellenkezőleg! Tudom, hogy őskövületnek számítok ebből a szempontból. És mondom, nem lesz ez mindig így, ha az életem picit normálisabb időbeosztású mederben folydogál majd (nem aludni járok haza, azt is csak keveset), bizonyára elsajátítom e fantasztikus gép használatát. Hiszen tudom, hogy csodálatos, hogy bármit, amit csak akarok, megtudhatok a világhálóról – és nem kell kötelező felületes marhaságokkal foglalkoznom –, mert hiszen az internetezésnek is vannak ilyen vetületei.
Na szóval, mindezen tények mellett igazából az aggodalom ösztökélt írásra. Egészen pontosan az a statisztikai adat, hogy 2000 óta 70%-kal (!!!) nőtt a számítógépfüggő fiatalok aránya. Ez azt jelenti, hogy a 10 évvel ezelőttihez képest 70%-kal több tizenéves tölt minimum 2–4 órát a gép előtt! A felmérés azt is közölte, hogy ezzel párhuzamosan az is megfigyelhető, hogy a nevezett korosztály nem jár társaságba, sőt ki sem mozdul otthonról, mert társasági életét is a gépen keresztül intézi! Mondom: nincs olyan, hogy csak jó vagy rossz. Ennek is van számos előnye. Tehát rendben van ez így? (Kérdem félve.) Hogy annak a korosztálynak, amelyiknek csupán aludni kellene hazajárnia (vagy nem haza), mert a világot és egymás társaságát kellene élveznie éjjel-nappal, ez jut? Ilyenkor kellene nagy kanállal habzsolni a világot, menni, nézni, ízlelni, próbálni, tanulni, tapasztalni, búsulni, örülni – s a többi, s a többi –, szóval nagybetűvel: ÉLNI!
| Veszélyben van a gyerek az interneten? A válaszért katt ide! |
És pont ezekben a visszahozhatatlan években kellene ezt önállóan elkezdeni. Na most, ehhez képest szegény, nyomorult gyerek ott ül egy képernyő előtt, mondjuk, egy levegőtlen szobában, és még a barátaival is a képernyőn keresztül társalog? Hogy fogja megismerni önmagát és az életet IGAZIBÓL?
Hiszen az övé egy speciálisan megszült világ, amelyet az működtet saját kedve szerint, aki a gombokat nyomogatja. Tehát akkor mi lesz az igazi élethelyzetekkel? Hogyan lehet akkor megtanulni, hogy mit és hogyan is kell ezekkel csinálni, hogyan is kell viselkedni? Arról nem is beszélve, hogy mivé is lesz ezeknek a gyerekeknek a fizikuma? Semmi szabad levegő, alig sport! Azon sem kell a statisztikák ismeretében csodálkozni, hogy egyre inkább kitolódik a való élet vállalásának ideje, a virtuális síkon élő fiatalok 30 felé is éretlenek a realitások szempontjából, jóllehet igen magas szinten bírnak ismeretekkel, és tobzódnak az információkban, csupán szintetizálni és alkalmazni nem tudják ezeket a valóságban.
Nem tudom, mit kellene tenni, hogy ez ne így legyen. Mindenesetre jó, hogy nem nekem kell gyógyírt találnom a problémára, mert ismerve magamat, minden lakásba bekopognék, kihúznám a falból a gépet, a gyerekecskét kitoloncolnám a lakásból, „NYOMÁS KI AZ IGAZI ÉLETBE!” felkiáltással – de ez sajnos valószínűleg nem lenne igazán célravezető.