Sokan azt gondolják, hogy csak a férfiak lehetnek szerencsejáték- függők, pedig sajnos ez korántsem így van. Manapság a nők is éppúgy ki vannak téve ennek a szenvedélybetegségnek, mint az erősebbik nem.
„Tudtad?
A Szerencsejáték Zrt. a törvény előírta minimumnál többet tesz játékosaiért. A túlzásba vitt játékra való figyelmeztetés mellett tájékoztat, felvilágosít és a segítségét is felajánlja. Az értékesítőhelyeken ismertető füzetek (Hogyan lottózzunk? Hogyan fogadjunk? Hogyan puttózzunk? stb.) segítenek eligazodni egy-egy játék rejtelmeiben, tartalmazva a pontos nyerési esélyeket, az árat, az elérhető nyereményeket. A játékosok így reális döntési helyzetbe kerülnek: mennyit érdemes költeniük, mennyit kockáztathatnak. Aki tisztába akar kerülni önmaga lehetőségeivel és gyenge pontjaival, a társaság megújított internetes honlapján öntesztet tölthet ki, tanácsokat olvashat és segítséget kaphat egy konkrét telefonszámon, ha már baj van, ha már kialakult a játékfüggőség. A fő cél, hogy lehetőleg mindenki megértse a szervező jó tanácsát: a játék maradjon örömforrás, maradjon igazi játék!”
A történetben szereplő 30-as nő, nevezzük Julinak, jó barátnőm. Tudja magáról, hogy szenvedélybeteg, és éppen a gyógyulás útjára lépett. Azért nem szerepel a saját nevével, mert a környezetében szerencsére még nem mindenki tud a betegségéről.
“Egészen kislányként tanultam meg kártyázni.” – kezdi történetét. “Édesapám tanított meg römizni, később kanasztázni. Már akkor is vonzott a játék izgalma, a nyerés lehetősége. Nem tudtam veszíteni. Mindig addig játszottunk, amíg nem nyertem. Talán ez a hozzáállás lett később a vesztem is.
A húszas éveim alatt nem igazán volt időm játszani, az egyetem miatt, de a koleszben azért néha leültünk egyet zsugázni. Így lazítottunk a vizsgák előtt. Soha nem játszottunk pénzben, csak a játék kedvéért.
Miután férjhez mentem, és gyerekeim lettek, a kártyajátékok helyett társasoztam a gyerekekkel. Furcsa, de igazán nehezemre esett, hogy ne mindig én nyerjek, de azért a játék öröme mindig felvillanyozott.
Azután egyik este társaságba mentünk, és a jó hangulatú buli egy izgalmas pókerpartiban végződött. Addig nem ismertem ezt a játékot, de nagyon gyorsan ráéreztem az ízére. Tetszett, és legközelebb nyerni akartam. Az internetet böngészve rátaláltam az online póker játékokra. Először csak bátortalanul bontogattam a szárnyaimat, majd egyre több pénzt töltöttem a számlámra. Sokszor nyertem, és még többször veszítettem. Mégis úgy éreztem, majd legközelebb enyém lesz a fődíj.
Folyamatosan a számban éreztem a nyerés ízét. Már a munkahelyemen is főként a játékoldalakat látogattam.
Egyik nap korábban végeztem a munkahelyemen és szülői értekezletre kellett mennem, de addig még volt egy órám. Besétáltam egy bevásárlóközpontba és a boltok kirakata mellett megpillantottam a kaszinó feliratot. Még soha nem jártam előtte ilyen helyen. Éreztem, ahogy az adrenalin elönti az agyam. „Na, itt biztosan nyerni fogok!” – dübörögte a vérem.
Bementem és leültem az első géphez. Nem tudtam, hogyan kell használni, de valahonnan felbukkant egy kedves hostess srác, aki mindent megmutatott. Amikor beletettem az első 5000 forintomat mindenem remegett. Nyertem. Majd újra nyertem. 50.000 forinttal léptem ki az ajtón. Boldog voltam. Jó fizetés kiegészítésnek tűnt. Másnap „véletlenül” megint besétáltam, igaz veszítettem, de úgy gondoltam ez csak egy rossz véletlen.
Egyre korábban jöttem el a munkahelyemről, és egyre később értem oda a gyerekekért az iskolába, és egyre többször veszítettem. Hazudozni kezdtem először arról, hogy miért kések, később arról, hogy hova tűnt a pénzem, majd az ékszereim. Egyszer-kétszer bevált a kiraboltak történet, de a férjem kezdett gyanút fogni.
A gyerekeim panaszkodtak, hogy soha nem látnak, és, hogy ingerült vagyok, a férjem úgy érezte elhanyagolom. A pénztartalékunkat eltüntettem, és már szinte minden nap veszekedtünk.
A családom széthullófélben volt, a munkámat elveszítettem, pénzem nem volt. Tudtam, hogy ebben a játszmában nem nyerhetek, csak ha kiszállok. Otthon több, mint tíz féle gyógyszert nyomtam le a torkomon, és vártam, hogy végre mindennek vége legyen.
Szerencsére a férjem meghallotta, amikor
Ennek lassan fél éve. Azóta gyógyulok. Tényleg kiszálltam, így érzem most, de szükségem van a családom támogatására és az orvosaim segítségére, hogy kitartsak. Tudom nem vagyok egyedül a problémámmal, és sokan magukra ismernek miközben a történetem olvassák.
Nekik üzenem, hogy érdemes meggyógyulni!”