Ritkán engedem meg magamnak ezt a luxust – mutatja felém latte macchiatóját Kriszti, aki tíz hónapig élt Indiában, hogy önkéntesként segítse egy helyi alapítványi iskola munkáját. – Amikor az előbb megláttam, hogy ötszáz forintba kerül a kávé, az futott át az agyamon, hogy ismerek családokat, akik nyolcezer forintból élnek havonta, Indiában. Az az ország egyébként is alapjaiban változtatott meg bennem valamit. Amikor hazajöttem, már tudtam, hogy soha semmi szörnyűség nem történhet velem. Hiába aggódunk itthon a megélhetésünk vagy a pénzünk miatt, az az igazság, hogy soha nem juthatunk olyan körülmények közé, mint az indiai nyomornegyedek lakói.
Az India-projekt
| Filep Krisztina |
És hogyan kerül egy budapesti egyetemista lány Delhi egyik legnagyobb nyomornegyedének iskolájába tanítani?
– Az önkénteskedés régóta része az életemnek. Akkor érzem magam hasznosnak, ha saját akaratomból fordítom időmet és energiámat másokra. Nem látom értelmét annak, hogy olyan dolgokról vitatkozzunk – például a nemzetközi tanulmányok szakon, ahova járok –, amelyekről valójában fogalmunk sincs. Szerettem volna a saját bőrömön megtapasztalni távoli országok, mint például Tibet, Nepál, Peru és India hétköznapi életét, kultúráját és problémáit. Ezért jelentkeztem a Magyar Önkéntesküldő Alapítványhoz. Amikor két lány visszamondta az indiai projektet, nem sokat gondolkodtam azon, elfogadjam-e. Tasnádi Péterrel, akivel közösen vágtunk neki az utazásnak, mindketten tudtuk, ez kivételes lehetőség.
Soha ne ítélj, és légy őszinte!
Amikor megérkeztünk Delhibe, érdekes volt látni a reakciókat: itthon mindig attól félünk, hogy a helyiek esetleg úgy érzik, leereszkedésből akarunk segíteni, pedig ez nem így van. Indiában pontosan a helyén kezelték a dolgot, tisztelték bennünk, hogy őszintén segíteni akarunk.
Hogy mit változtatott meg bennem India? Megerősítette az önkéntességbe vetett hitemet. Most már a Magyar Önkéntesküldő Alapítványnál dolgozom, hogy minél több fiatalnak lehetőséget teremtsek hasonló élmények megszerzéséhez. Az útnak indulóknak mindig ezt mondom: a legfontosabb, hogy soha ne ítélj elsőre, és próbálj meg őszintén beilleszkedni a helyi közösségbe! Mi egy hindu családdal éltünk együtt, és a legnagyobb örömöt azzal okoztuk nekik, hogy a közös templomlátogatásunkon elfogadtuk a piros, védelmet hordozó karszalagot, mely a hindu hit iránti tiszteletünket is jelentette. Jelenleg azért dolgozom a kinti önkéntes társammal és az alapítvánnyal közösen, hogy az Indiában elkezdett, a szegény és társadalmilag hátrányos helyzetű gyerekek tanítására kidolgozott nonformális oktatási programot (KPKA) tovább tudjuk fejleszteni, és India más részein is el tudjuk terjeszteni.
Segítséget kapni is tudni kell
Közben megpróbálok egy olyan életformát megteremteni magam köré, ami hitelessé teszi mindazt, amit mondok, és amiben hiszek. Talán nem sokan hallottak még a Földkelte Mozgalomról, de remélem ez hamarosan változni fog. Szeretnénk, ha újra tudnánk a természethez közel örömteli módon, közösségben élni, panellakóként ugyanis erre nem feltétlenül adottak a lehetőségek. És ez nem csak álom. Jövő héten Kismarosra költözünk a párommal és néhány barátunkkal egy háromszobás házba, ahol csak a rezsiért kell majd fizetnünk. Két utcával arrébb pedig egy másik csapat költözik egy másik házba. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy itthon is vannak emberek, akik segíteni szeretnének a fiataloknak, és a fiatalok is egymásnak. Sokan kérdezik, hogy mi, néhány nagyvárosi fiatal, hogyan boldogulunk majd a faluban? Nos, nyilván nem lesz egyszerű, de az életmódváltás megéri. Ha minden jól megy, zömében olyan ételt ehetünk majd nyáron, amit saját magunk vagy a közelünkben élők termesztettek, olyan tárgyakkal vesszük körbe magunkat, amelyeket mi készítettünk, tévénézés helyett pedig nagyokat kirándulunk és zenélünk majd. Télen kézműveskedünk, ha kitavaszodik, kertészkedünk, és ha valamiben elakadnánk, a közelben lakó tapasztalt idősektől vagy ökofarmokon élő ismerőseinktől kérhetünk segítséget. Mert segítséget adni és kapni is tudnunk kell.
A gyerek ma inkább otthon segít
A nyomornegyed iskolájában a legalapvetőbb infrastruktúra sem volt adott. A pincehelységben nélkülöztük a természetes fényt és a tiszta levegőt, de a víz- és áramellátás kiszámíthatatlansága sem könnyítette meg a tanítást. A diákok rendszeres iskolába járását is számos tényező nehezítette: volt, hogy az édesanya döntött úgy, jobb, ha a gyerek inkább otthon segít, és olyan is előfordult, hogy a hindu temetési szertartás miatt kellett a Gangeszhez utazniuk…
Az iskolában egyébként 6 éves gyerekek és 35 éves édesanyák is tanítványaink voltak. Igyekeztünk megtalálni a tudásuknak és korosztályuknak megfelelő módszert és tananyagot, noha ez cseppet sem volt egyszerű.
Mi az az én?
Eleinte gondot okozott, hogy angolt kellett tanítanunk angolul, hiszen hindiül egy szót sem tudtunk, így mindannyian folyamatosan tanultunk egymástól. Az órák alatt remekül meg lehetett ismerni az indiai kultúra finomságait és sajátos gondolkodásmódjukat, amely sok esetben okozott nekünk nehézséget.
Az első és talán legnagyobb kihívás a személyes és birtokos névmások megtanítása volt. Az indiaiaknak az én, te, ő, enyém, tiéd… szinte értelmezhetetlen fogalmak. Hetekig dolgoztunk csak ezen a tizenkét szón, a sokáig tartó eredménytelen próbálkozást nehéz volt nem kudarcként felfogni.
Szerelmi házasság? Elképzelhetetlen
A felnőttekkel való beszélgetések, játékok és viták lehetőséget adtak arra, hogy megértsük ottani életük nehézségeit és vágyaikat. Mind a tanítványaink, mind mi a szerelmi házasság – közvetített házasság témáját szerettük a leginkább boncolgatni. Sokuk számára elképzelhetetlen volt, hogy valahol az előbbi számít természetesnek. Indiában ez kuriózum, főleg a szegényebb rétegeknél, sok család kitagadja azt a lányt vagy férfit, aki a szerelmi házasságot választja. Nem is beszélve a különböző kasztok találkozásáról. S hogy melyik a jobb? Láttam jó példát a tanítványaim között mindkét típusú házasságra, csakúgy, mint rosszat.
Egyvalami biztos: India komoly generációs változáson megy át, szinte minden tanítványom azt állította, az ő gyermekeik már szabadon választhatnak párt maguknak. Ez persze jó, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy az indiai nagy családok tradíciói nem bomlanak-e majd fel szépen lassan. Most még együtt él három-négy generáció, támaszt nyújtanak egymásnak, számukra ez a természetes, ez ad erőt a mindennapok során.
Cikkünk az eheti Nők Lapjában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Milyen színes a világ – 4 félvér nő, akik mernek feketén-fehéren álmodni
- Lehetne már szobatiszta a gyerek
- Aki szeret, féltékeny is
- Tamással sülve-főve: Márton-napi lúdreceptek
- Letöröljük ráncainkat
- Bárkiből lehet boszorkány
Ha előfizetnél a lapra, itt megteheted!