Szülőgyilkos vallomások

Véres hírek – rideg számok
A Nógrád megyei Rétságon pár hete egy kerti kerekes kútban találtak rá annak a férfinak a holttestére, akivel élettársa és nevelt fia végzett a rendőrségi közlemény szerint. A halál pontos okát és körülményeit egyelőre még a szakértők segítségével vizsgálják – igaz, a feltételezett elkövetők beismerték tettüket. A híradásokból ugyanakkor az is jól tudható, hogy az 50 éves áldozat holttestére erőteljesen bomló állapotban találtak rá.

Az igazságszolgáltatás és a kriminológia az ehhez hasonló eseteket a „hozzátartozó sérelmére elkövetett befejezett emberölések” kategória alá sorolja. A rendelkezésre álló statisztikák szerint az ilyen típusú bűncselekmények alakulása az ezredforduló utáni Magyarországon nem mutat egyértelmű tendenciát. 2003-ban ugyanis 102 emberrel végzett valamely hozzátartozója, míg 2006-ra ez a mutató 57-re esett vissza. 2007-ben azonban megint emelkedésnek indult a szám (78), hogy aztán 2008-ra ismét csökkenjen valamelyest (67). A nemi arányokat tekintve elmondható, hogy évről évre inkább a nők válnak áldozattá. Például 2005-ben háromszor annyi női hozzátartozót (45) öltek meg, mint férfit (15), míg 2008-ban 31 férfi és 36 nő vesztette életét ilyesféle brutális bűncselekmények következtében. Az elkövetők körében viszont a férfiak vannak túlsúlyban. 2007-ben az elkövetők között 45 férfit és 32 nőt találhatunk, míg 2008-ban 51 férfi és 21 nő végzett valamely közeli hozzátartozójával.

Már az ókori görögök is…
A különféle esetekről nemcsak a média számol be rendszeresen, hanem gondosan kimunkált adatsorok is rendelkezésre állnak. Arról azonban szinte egyáltalán nem esik szó, hogy az efféle tetteknek évezredesek a kulturális előzményei.
– Az anyagyilkosság „prototípusát” a mitológiai Oresztész története képviseli. A mükénéi palotában nevelkedő fiút nővére, Élektra készíti fel, hogy apja megöléséért bosszút álljon anyján, Klütaimnésztrán. Motívumát tekintve hasonló tettet követ el Kronosz is, aki anyja, Gaia felbujtására vesz véres elégtételt saját apján, Uránoszon, amiért az minden gyermekét a föld mélyébe űzi. Hogy Oresztész mítosza, s ilyeténképpen az anya-, illetve szülőgyilkosság problematikája mennyire foglalkoztatta az ókori görögöket, jelzi, hogy a történet a nagy drámaírók (Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész) mindegyikét megihlette, hogy aztán más és más mondanivalót, magyarázatot társítsanak hozzá – magyarázza Bíró Judit, az ELTE Társadalomtudományi Karának docense, akinek közelmúltban jelent meg Jóakarók – Az anyagyilkosság mintázatai az európai kultúrában című tanulmánya a Kritika című folyóiratban.

A deviáns jelenségekre specializálódó társadalomtörténész úgy véli, a közvetlen hozzátartozó ellen elkövetett gyilkosság kultúránk egyik meghatározó „produktuma”.

– A szülőgyilkosságot hihetetlenül sok irodalmi szöveg állítja középpontba az antikvitás kora óta. A jelenség újra és újra előkerül, amikor az emberinek, a kulturálisan bevettnek, a civilizáltnak a határait kell meghatározni. Egy olyan tettről van szó, amely már a határon túl van – egy negatív, de nagyon masszív identitáselemmé válva.

Zavarba ejtő vallomások
A jelenség társadalomba való beágyazottsága ugyanakkor nem kizárólag az irodalmi szövegek szintjén mutatható ki, hanem napjaink bűnelkövetői magatartását vizsgálva is – állítja egy jelenleg is zajló, újszerű és sok szempontból formabontó kutatás, az „Oresztész-projekt”. A Csepeli György szociálpszichológus, egyetemi tanár vezetésével munkálkodó kutatócsoport a közelmúltban azzal a kéréssel fordult a szegedi Csillagbörtön elítéltjei közül azokhoz, akik hozzátartozóik sérelmére elkövetett emberölésért töltik szabadságvesztésüket, hogy vessék papírra gondolataikat. Módszerüket a kutatók Michel Foucault-tól, a nagy hatású francia társadalomtudóstól vették kölcsön. Az örökösen különcködő Foucault egyik nagy és kétségkívül provokatív „dobása” volt, amikor közreadta egy 19. század elején élt, anyját és két testvérét meggyilkoló húszéves normandiai parasztfiú több száz oldalas vallomását.
– Elsődlegesen mi is arra voltunk kíváncsiak, hogy az elítéltek hogyan szólnak önmagukról. Ezért Pierre Riviere vallomását a kezükbe adva azt az instrukciót fogalmaztuk meg, hogy bármiről írhatnak. Vagyis nem azzal fordultunk hozzájuk, hogy az általuk elkövetett gyilkosságot beszéljék el, hanem hogy „nyissák ki” előttünk a fejüket. Azt akartuk, hogy ne csupán az igazságszolgáltatás képviselői által feltett sztenderd kérdések alapján legyenek információink ezekről az emberekről, hanem engedjük őket szóhoz jutni – fejtegeti Bíró Judit.

A közeli hozzátartozójuk megöléséért elítélt tizenegy szegedi fogvatartott közül négyen vállalkoztak a feladatra. A szó szoros értelmében egyikük sem anyagyilkos, hiszen az egyes esetekben az apa, a nagyapa és a nagyapa, valamint a nevelőszülő az áldozat.

„21 évesen felnyílt a szemem és nem érdekelt semmi más, csak hogy megszabaduljak minden fájdalomtól, félelemtől, amit eddig átéltem, és szabad lehessek, együtt élhessek életem szerelmével, családot alapíthassak, saját döntéseket hozhassak, és végre éljek. Ez mind elérhetőnek tűnt egy pillanat alatt, egyetlen rossz gondolatra. Olyan gyorsan jöttek a gondolatok, az érzések, hogy időm sem volt átgondolni az egészet. Apám és mostohaanyám gátolták a szabadságomat és a többi vágyam. Szörnyűséget tettem, megöltem őket. Nem egyedül tettem, de akkor sem gondoltam végig, mit teszünk. Csak szó nélkül el kellett volna mennem, otthagynom őket, de ezt nem mertem megtenni, féltem a következményektől. De inkább azóta is attól félnék, nem nyomná lelkem ez a szörnyű tett, és élnék boldogan a párommal. E helyett itt ülöm Szegeden a 30 éves ítéletem, amiből eddig 4 év telt el. És rá kellett jönnöm, vesztes vagyok. Az lett, amit apámék ordítottak. Nem tudok járni sehova, be vagyok zárva, vagyis inkább elzárva a külvilágtól; ami a legjobban fáj, elválasztottak édesanyámtól, mostohaapámtól, öcsémtől és a szerelmemtől, akivel újrakezdhettünk volna mindent, elválasztottak a barátoktól és szinte magától az élettől is. Csak az álmok és a vágyak maradtak számomra.”

Az Oresztész-projekt által felszínre hozott szövegek nemcsak a terjedelmet tekintve mutatnak nagy szórást, hanem a megvalósításuk mikéntje is zavarba ejtően sokféle. Mint Bíró Judit mondja: van, aki több tíz oldalon keresztül ír az általa szörnyűként lefestett gyerekkoráról; majd a bűntetthez érve arról nem mond semmi önállót, hanem újságokból vagy a nyomozati anyagból másol be részleteket. Egy másik elítélt úgy beszéli el az általa elkövetett bűncselekményt, mintha rablógyilkosságot követett volna el. Hiszen vallomásából nem derül ki, hogy a saját nagyszüleit öli meg; ily módon mintegy elidegeníti magától áldozatait.
– A szövegekről egységesen elmondható, hogy alkotóik tartózkodnak a véres részletek leírásától. A gyilkosságról csak szűkszavúan ejtenek szót, és semmiféle hatáskeltő eszközzel nem operálnak.

Egyező motívumok
Bár a négy esetből még nem vonhatók le messzemenő következtetések, bizonyos egyező motívumok már most is kirajzolódni látszanak. Úgy tűnik például, hogy az elkövetők módosult tudatállapotban – azaz alkoholos befolyásoltság alatt – követték el tettüket. Egy lehetséges közös vonás ugyanakkor az is, hogy a gyilkosok mindegyike deviáns múltat tudhat maga mögött – már ültek börtönben, némelyikük korábban is ölt embert.

„Anyám csak siránkozott, mikor meglátott, mert már rég a börtönbe kellett volna visszamennem. Apám pedig ordítozni kezdett velem, nekem jött és ki akart dobni erőszakkal a lakásból. Azt kiabálta, hogy takarodjak vissza a börtönbe, vagy hívja azonnal a rendőrséget. Ellenálltam neki, de ő megütött és tovább taszigált a bejárati ajtó felé. Nem tudom, mikor szakadt el a cérna. Az ordítozást rosszul viselem, kiváltképp ha közben meg is ütnek. Elemi erővel törtek fel a gyermek- és kamaszkori sérelmeim, és csak azt a gyűlölt személyt láttam magam előtt, aki minden bajom okozója. Aztán ott volt még az űzött ember kétségbeesett, meggondolatlan cselekedete. Minden dühömet, elkeseredésemet és csalódásomat rajta bosszultam meg. Többször is megütöttem és egyáltalán nem fogtam vissza magam. Otthagytam véresen és anyámhoz fordultam, hogy adjon pénzt, és többet nem lát. Eközben apám a konyhaszekrényhez ment, elővett egy nagy konyhakést és felém közeledett fenyegetően. Megint az az átkozott kés. Leütöttem őt, elvettem tőle a kést, aztán kivégeztem, miközben ráolvastam az összes bűnét, amit ellenem és a családja ellen elkövetett. Anyámnak azt mondtam, hogy megszabadítottalak tőle, és tőlem is megszabadulsz, mert többet már nem látsz. De egy pár óra egérút kell. Ezért bocsánatot kértem és megkötöttem finoman a kezét, majd megcsókoltam könnyes arcát utoljára, és elindultam.”

Bíró Judit szerint talán ennél is figyelemre méltóbb egyezés az elkövetők családi kapcsolatainak milyensége. A saját családdal nem rendelkező gyilkosok rendre együtt éltek áldozatukkal, akikhez nemegyszer elsődleges, kizárólagos viszony fűzte őket.
– Minden általunk feltárt esetben az édesanya központi szerepet játszik a gyilkosok életében. Az elkövetőket ugyanis kivétel nélkül erős kapocs fűzi az anya figurájához; éppen a rajta esett sérelmet akarták volna megtorolni a hozzátartozón. Úgy is fogalmazhatnék, hogy mintha valamennyien „fordított” anyagyilkosságot követtek volna el.