OROSZLÁN SZONJA: Nem baj, hogy így jöttem?
VÁMOS MIKLÓS: Nem. Bár egyikünk sem erre számított.
O. SZ.: Ilyen vagyok. Nincs kedvem viselkedni, szerepet játszani.
V. M.: Laci, mi az a szobor a szekrényen?
DARVASI LÁSZLÓ: A német díjam, a Brücke-díj. Nehéz és idomtalan, komoly feladat volt hazahozni.
O. SZ.: A németek imádják a súlyos díjakat, az én Ikarus-díjam se kicsi. Eléggé morbid, hogy Ikaroszt ábrázolja, mert feltörekvő filmszínészek kapják.
V. M.: Figyelmeztetnek, hogy amikor elolvad a viasz a szárnyatokban, lezuhanhattok.
O. SZ.: Bizony. A szárnya tűhegyes, mint a kés. Nehezen tudtam bepasszírozni a bőröndbe.
V. M.: A Rotary-díjat hol tartod?
D. L.: Valahol a… hirtelen nem is tudom.
V. M.: Valamelyik rádió bulvárhoroszkópját hallgattam idefelé az autóban. A Bika – Szonja – állítólag ma egy nehéz helyzetet old meg. Mi lehet az?
O. SZ.: Szerintem már megoldottam, mert taxival jöttem, itt úgysem kapnék parkolóhelyet.
V. M.: A Mérleg viszont – Laci – ma tartózkodóvá válik.
D. L.: Semmiképpen. Ma én már szerencsére tudtam dolgozni, tárcát írtam. Meg készültem is, hogy jöttök, összedobok egy kis ebédet, ha van időtök maradni, nincs tartózkodás, legföljebb tartóztatás.
V. M.: A pillekönnyű sajtó elsősorban filmszínésznőnek tart. Jogosan?
O. SZ.: Nem. Az elmúlt szezonban hat színdarabban játszottam, és egyetlen filmben sem. Két éve nem forgattam. Volt egy időszak, amikor eljátszottam a filmvásznon minden buta szőkét. Azért tűnik soknak, mert akkor tényleg sorozatban jöttek, és egyik-másik film nagyon sikeres lett, főleg a Valami Amerika.
V. M.: Amikor ez elkezdődött, számítottál rá, hogy egy darabig te leszel a buta szőke?
O. SZ.: Akkor még meg sem száradt a tinta a diplomámon, de persze sejtettem, hogy át kell esnem rajta. Nem is bántam. Jó az, ha az ember markánsan valamilyen, legalábbis a pálya elején. Az a kérdés, hogy mit tudsz kezdeni vele, hogyan evickélsz ki belőle.
V. M.: Laci, Törökszentmiklóson születtél, de aztán Szeged fontosabbá vált a számodra, ugye?
D. L.: Mind a két város fontos. Ahogyan Berlin és újabban New York is.
V. M.: Amikor először megjelentél a szépirodalomban, a „buta szőke” mintájára te mely szerepet kaptad a befogadóktól?
D. L.: Én lettem a történetmondó. A nyolcvanas évek végén volt a posztmodern felfutása, a szövegközpontúságé, én pedig két verseskötet után novellákkal jelentkeztem, visszalépve a történethez, emberi sorsokhoz. Ezt a kritika eléggé méltányolta. Nem tudatosan csináltam, mindig olyasmivel foglalkozom, amihez kedvem van, vagy amihez ösztönösen értek. Gyerekkoromban, talán már tízévesen Moraviát olvastam, mert tiltották, vagy a 22-es csapdáját, érdekes módon Jókait nem, és Krúdyt még akkor nem, akivel pedig rokonítanak.
V. M.: Amikor először megláttalak egy irodalmi rendezvényen, naiv, vidéki kisfiúnak tűntél.
D. L.: Nyilán szorongtam. Ez a kezdeti fellépéseken így volt. Most már kevésbé.
V. M.: Szonja, olyan kislány voltál, aki babázik, vagy olyan, aki focizik a fiúkkal?
O. SZ.: Három unokabátyámmal nőttem föl, kettővel egy házban is laktunk, képzelheted. Az óvodában pedig én voltam a bohóc. Sokat fociztam a fiúkkal, mindig a kapuba állítottak. Pedig rossz a labdaérzékem, nehezen kapok el bármit. Úsztam, műugrottam, teniszeztem, síztem, ha valamibe belekezdtem, az egészen jól ment, kitartó vagyok. Leszámítva a labdajátékokat, ugye. Most sajnos csak futok és gyúrok, ez szakmailag kötelező, meg kell őriznem az alakomat. A jógát szeretném újrakezdeni. Jaj, és – hogy is felejtettem el? – új szenvedély: a lovaglás. Talán azért nem jutott eszembe, mert még az elején tartok.
V. M.: Tudod, hogy Laci az írók focicsapatának kapusa?
D. L.: Ott voltál Bécsben, amikor kivédtem a tizenegyest?
V. M.: Nem, de hallottam hírét.
D. L.: Már öt-nullra vezettünk akkor. Az osztrákok utána azt mondták, ha az bemegy, megfordítják a meccset.
V. M.: Szonja, közgazdasági szakközépiskolába jártál. Honnan jött ez az ötlet?
O. SZ.: Én találtam ki. Apám művészkörökben mozog, sok színész járt nálunk, de azért a mamám jogász.
V. M.: Tudom, közel egy időben jártunk a jogra. Apáddal viszont többször játszottam ugyanazon a színpadon a rockzene hőskorában.
O. SZ.: Tényleg? Ezzel még nem dicsekedett el. Gondoltam, a színészet nagyon nehéz lehet, próbálok valami mást, a nyelv amúgy is fontos. Sokat kínlódtam ott. Mindig rosszalkodtam, hogy kiküldjenek a folyosóra. Rossz jegyekkel, de végigbukdácsoltam azokat az éveket. Akkor már elkezdődött a zenekarozás. Apám korainak találta, hogy a dzsesszkonziba menjek. A zenekar máig létezik, én kiszálltam, amikor fölvettek a színművészetire. Néha még fellépek velük. Janis Joplinokat is énekelek, pedig nem ittam-dohányoztam rekedtre a hangom.
V. M.: Laci, neked mennyi ideig tartott a szegedi korszakod?
D. L.: Húsz évig. Először főiskolára jártam, aztán a Délmagyarország tárcaírónak szerződtetett. Heti két tárca – húsz éve. Családot alapítottam. Él egy gyermekem Szegeden. Mikor a családi állapotom megváltozott, felkerültem Budapestre. De mai napig gyakran lemegyek. Picivel ritkábban, mert Áron fiam már tizenhat, fel tud ülni a vonatra, ha akar, jön. És jön is.
V. M.: Húsz év a Délmagyarországnál, s párhuzamosan tizennyolc év az Élet és Irodalomnál. Mindenben ilyen hűséges vagy?
D. L.: Igen. Monogám. Bár egyszer elváltam. Ahol jól érzi magát az ember, például az ÉS-nél, onnan minek mozdulna?
V. M.: Szonja, te fogtad magad, és elutaztál egy Vevey nevű svájci kisvárosba, ahol művészek és írók nagy előszeretettel időztek. Chaplin is itt lakott, miután az Egyesült Államokat politikai okból el kellett hagynia. Állítólag szájon csókoltad a szobrát.
O. SZ.: Igen. Megcsókoltam így Dosztojevszkijt is Péterváron, és Mozartot Salzburgban. Azt hiszem, ők hárman a legfontosabbak nekem.
V. M.: Melyikük csókja volt a legjobb?
O. SZ.: Mind más. Chaplin vidáman csókol, megríkat, de mindig mosollyal. Dosztojevszkij borongósabban, viszont mélyebb érzésekkel. Mozart lengén, könnyedén. Ők hárman a nagy szerelmeim, tehát akár vége is lehet – már megvoltak.
V. M.: Laci, van, akit ilyen alapon átölelnél?
D. L.: Azért nehéz, mert sokszor nem azt ölelné meg az ember, akire íróként fölnéz. Nem biztos, hogy olyan ember. Azért Gabriel García Márquezt biztosan megcsókolnám, ha hagyná.
V. M.: Mostanában félig-meddig külföldön élsz, New York városában. Magánéleti szál miatt kerültél oda.
D. L.: Igen, Juli, a feleségem a PhD-jén dolgozik a Columbia Egyetemen.
V. M.: Szonja, te is éltél külföldön, ugyancsak magánéleti szál vitt Olaszországba.
O. SZ.: Ja, arra gondolsz? Ó, azt már el is felejtettem. Töltöttem hosszabb időt Amerikában én is.
V. M.: Igen, de ott tanultál. Az említett helyekre viszont mind a ketten, hogy is mondjam, utánfutóként kerültetek.
D. L.: Úgy hívom magam: csatolt fájl. Én vagyok a body guard és a gardener. Testőr és kertész.
V. M.: Milyen érzés ez a helyzet?
D. L.: Nagyon jó. Ha kint vagyok New Yorkban, ugyanúgy ülök az asztalomnál, és dolgozom, mint Budapesten. Legutóbb, mielőtt hazajöttem, délelőtt megnéztem egy filmet, és akkor jutott eszembe, hogy én soha nem látom a várost délelőtt, mert akkor dolgozom. De bármikor haza tudok jönni, ki tudok repülni. Ez a szabadság.
Álnevekről, nevekről, férfiakról és rivalizálásról tovább beszélgetnek a szereplők az e heti Nők Lapjában!
A legújabb szám tartalmából:
- +24 oldal adventi olvasnivaló
- Megérezni azt, mit jelent adni – ADVENT
- Tamással sülve-főve – Receptek jeles napokra: Erzsébet, András, Katalin
- Te kilépsz a magánnyugdíjpénztárból? Nők Lapja felvetés
- Hollywoodi kedvenceink néha teljesen őrültek
- Ki segít, ha a családfő súlyosan megbetegszik?
- Kis bűnök, nagy bűnök – a párkapcsolatban
Ha előfizetnél a lapra, katt ide!