Egyre biztosabb vagyok abban, hogy a magyarokat valamilyen furcsa, szinte beteges viszony fűzi az ‘ingyen’ szóhoz. Legalább annyira közel áll szívünkhöz, mint a turul vagy Emese álma. A legszebb, legjobb terméknél is sokkal többet ér valami, ha ingyen van. Legyen szó másfél deci epres joghurtról vagy feliratos bögréről, sőt minél több van belőle, annál jobb, mert ha valamiért nem kell fizetni, akkor abból bizony legalább 12 darabot kell birtokolni. Ráadásul a potyalesés képességét az elmúlt néhány évben sikerült tökélyre fejlesztenünk, külön radarokat növesztettünk magunkra, ami felismeri, hogy hol van a legjobb termékkóstoló a bevásárlóközpontban, vagy melyik mosópor mellé van ingyen mosózsák, amit persze sose használunk majd, de azért a biztonság kedvéért kettőt is szerzünk, egyet megkapunk a legálisan megvásárolt mosópor mellé, egyet pedig leszerelünk egy másik csomagról, csipogó úgysincs benne, hisz ingyen van…
Ebéd a hipermarketben
Kóstolókkal jóllakni kimondottan magyar szokás, a világ más országaiban az emberek tisztában vannak azzal, hogy a miniatűr falatkák célja, hogy az adott termék legújabb ízeit megkóstolhassák, nem pedig hogy azzal lakassák jól a családot. Soha egyetlen országban sem hallottam az „Apa, álljál be a kóstolóért, addig én szerzek zsömlét 7 forintért!” mondatot, mint ahogy soha egyetlen országban se tolták nekem a kocsit dühösen, mert véletlenül elálltam az ingyenfalathoz vezető legrövidebb utat. Nem végtelenül ciki egymást tiporni fél szelet párizsiért? Ráadásul még csak azt sem mondhatom, hogy ezt a szokást csak egy bizonyos generáció vagy társadalmi réteg vette fel. Apáról fiúra száll a hülyeség és a potyalesés iránti vágy, ráadásul a nagy multicégek egytől egyig felismerték az akciózásban és társaiban rejlő lehetőséget. Így történhet meg az, hogy enni és inni járunk az egyik legnagyobb bútorboltba, ráadásul nem is akárhogyan. Egy valamirevaló potyaleső ételhordót és palackot is visz magával, hogy aztán amikor nem látják – egyébként jobb, ha mindenki tudja, hogy mindig látják –, poharanként csempéssze tele hígított narancslével az üveget. Aztán persze büszkén távozik az üzletből, azzal a tudattal, hogy sikerül kijátszani a nagyon precízen kitalált rendszert.
„Elnézést, ingyen van?” |
„Elnézést ingyen van? Ja, akkor kettőt kérek.”
A fenti mondatot egy charterjárat egyik utasa mondhatja magáénak, akinek a repülőút felénél esett le, hogy itt bizony nem kell fizetni a dobozos kóláért, így aztán rögtön kért kettőt, amiből egyet eltett jobb napokra, a másikat pedig megitta. Aztán gyorsan kifundálta, hogy ha neki ingyen volt, akkor az asszonynak meg a gyereknek se kerül egyetlen petákjába se, úgyhogy hamar rávette őket is, hogy kérjenek 2-2 kólát, de ne pohárba, dobozos kell. Azért persze a poharat is kérjék le, valamire jó lesz az is. A másfél órás repülőút végére a táskájukba került 3 doboz kóla és három, egyébként gyatra minőségű műanyag pohár. Ezek után már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy mit csinál a kedves utastársam, ha rájön, hogy a dobozos sörért sem kell fizetni?
Svédasztal a kánaán
A svédasztalos reggeli és vacsora kényelmes megoldás, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok nagy rajongója. Azonban amíg engem az dob fel, hogy többféle ételt is megkóstolhatok egy étkezés alatt, addig honfitársaim egy részét a korlátlan ételfogyasztás gondolata villanyoz fel. Aki nyaralt már turistacsoporttal, ráadásul valamilyen egzotikus országban, azt tudja, hogy miről beszélek. Csupa ismeretlen, de mutatós fogással megpakolt tányér (na jó, legyen kettő), aztán persze hamar kiderül, hogy a koriander és a curry nem a magyar gyomor legjobb barátja, így aztán ott marad az étel fele. Mi meg iszonyatosan cikinek érezzük, amikor a pincérek elhordják a mellettünk lévő asztalról a teli tányérokat. A potyaleső utastársaink persze nem tanulnak az esetből, másnap is telipakolják az tányért, persze a vacsi most sem az igazi, marad hát a fele az asztalon, és ez így megy a nyaralás utolsó napjáig, amikor is rátalálnak a rántott húsra emlékeztető fogásra, ami annyira ízlik, hogy még a retikülbe is kerül belőle…