“Nem leszünk hírmanökenek!”

RKB | 2011. Január 05.
Mi a közös Gázában, Bolíviában, Mauritániában, Burmában és az Északi-sarkkörben? Ilyen-olyan szempontból mindegyik veszélyzóna. S mindegyik helyszínen forgatott már Cseke Eszter és S. Takács András, az egy csapásra világhírűvé lett On The Spot című dokumentumsorozat stábja.

Egy budai kávézóban ülünk le beszélgetni. Mégis, néha a BBC hírközpontjában érzem magam, főleg ha az újságírói etika kerül szóba. Máskor pedig egy eldugott mauritániai nőhizlaló táborban, ha a forgatás közbeni megdöbbentő élményekről mesél Eszter és András. És azért az sem egészen kelet-európai, ahogyan a két fiatal újságíró a televíziózásról és a munkáról gondolkodik.

– Meghívnak bennünket egyetemi média szakokra előadónak – meséli András –, ahol gyorsan kiderül, hogy a fiatalok félnek attól, hogy nem lesz munkájuk. Van egy nyomás, amely arra készteti őket, hogy betagozódjanak. Mindegy, hogy mi érdekli őket, hogy merre vezetne az útjuk, azt mondják nekik, hogy az nem járható. Ehelyett azt várják tőlük, hogy másoljanak már meglévő dolgokat, álljanak be a sorba, és felejtsék el az álmaikat.

– Bennünk valahogy ez soha fel sem merült – veszi át a szót Eszter. – Nem az volt a dilemmánk, hogy lesz-e munkánk vagy sem, hanem hogy van-e olyan hely itthon, ahol szerepet vállalhatnánk, vagy külföldre kell mennünk, vagy külföldre kell mennünk, ahol szakirodalma, etikája és komoly iskolái vannak a mesterségnek.

 

 

„Volt egy gázai dokumentumfilmünk, el akartuk passzolni…”

Eszter és András még a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós műsorvezető és rendező szakán ismerkedtek meg egymással, s ahogy fogalmaznak, „szakmailag rögtön egymásba is szerettek”. Hogyan született meg az On The Spot ötlete?

– A gázai részt akartuk elpasszolni – vágja rá András.

– Gázánál unalmasabb alaptéma nincs is – kontrázik Eszter.

A két egyetemista fiatal kis kamerákkal forgatta dokumentumfilmjét a gázai övezetről. De nem a szokásos módon. Lementek csempészalagutakba, beszélgettek a Nyugat által terroristának nevezett, önmagukat szabadságharcosként definiáló fegyveresekkel, és megtaláltak egy zsidó lányt, aki színtiszta palesztin közegben él egyedüliként. Az anyag elkészült, letették több televízió portájára is, míg a Spektrum TV pedig műsorsorozatot ajánlott fel nekik.

– Ez a csatorna első saját gyártású műsora, erre kölcsönösen büszkék vagyunk – magyarázza Eszter, aki azt mondja, nagyon jó egy kicsi, de nemzetközi csatornának dolgozni. – A filmjeink mennek Szlovákiában és Csehországban, így komolyabban vesznek bennünket külföldön is. Utazni, ahova csak lehet, legálisan utazunk, újságíróként.

Andrástól pedig azt is megtudjuk, ebben is van kivétel:

– Burmába újságírókat nem engednek be, ezért turistának adtuk ki magunkat, hogy egy zárt katonai diktatúra mindennapjairól tudósíthassunk. Az ott élők és az elnyomás történetét másképpen nem is ismerhetné a világ.

A burmai forgatás egyébként is jó példája az újságírói etikának, az ország egyik legfontosabb ellenzéki vezetőjével például úgy beszélgettek, hogy ő többször is megerősítette: szeretné, ha a nemzetközi médiában is megjelenne a vele készült anyag. Ez a riport végül olyan egyedinek bizonyult, hogy a BBC és a CNN is vett át belőle részeket, sőt, a BBC később az On The Spot módszerével, ugyanazon a közvetítőn keresztül jutott el az ellenzéki vezetőhöz, szintén „turistaként”.

 


„Nem lehetne múzeumokról forgatni?!”

– Hol volt a legveszélyesebb dolgozni? – kérdem Andrást.

– Burmában azt hittük, Burmában. Bolíviában a Rózsa Floresz ügy miatt féltünk, Iránban megint csak azt gondoltuk, most vagyunk a legnagyobb veszélyben. – Iránban volt a legnagyobb annak az esélye, hogy börtönbe kerülünk, ott tartják fogva a világon a legtöbb újságírót.
Fizikai életveszélyben Afganisztánban és Mauritániában voltunk – pontosít Eszter.

– Van, amikor muszáj számolnunk a veszéllyel is. – De csak, hogy megpróbáljuk kivédeni őket – teszi hozzá András aztán összenéznek, és máris arról az egy témáról mesélnek, amit végül nem mertek leforgatni. – Andris győzött meg arról, hogy nem kéne megcsinálnunk. Burma után szerettünk volna egy titkos dzsungelháborúból tudósítani, amelyben a burmai hadsereg a karen nevű kisebbséggel vív harcot. Thaiföldön át lehet megközelíteni a dzsungelnek ezt a szegletét, amit aknamező vesz körül és olyan malária fertőz a térségben, amire nincs gyógyszer. Volt egy kísérőnk, aki vállalta, hogy két nap gyaloglással elvisz bennünket a dzsungel mélyére a karen vezetőkhöz. Négy napig vesztegeltünk a határnál, de nem tudtunk indulni, miközben azt sem tudtunk, a vezetőnk valóban ismeri-e az aknamezőt.

– Ráadásul az időzítés is rossz volt, a burmai menekülteket éppen visszatoloncolták a határon – folytatja András. – Bangkokban lázadások voltak, és Yangonban, ahonnan eljöttünk, egy nappal utánunk robbantottak bombát. Apám pedig írt egy esemest, amit egyébként nem szokott: „Hol vagytok? Bármit is csináltok, nem kéne.” Visszafordultunk. A családok amúgy is rengeteget aggódnak a két riporterért. Eszter szerint az ő családja még a műsor előtt kénytelen volt megszokni, hogy őrült helyekre utazik, a burgenlandi kastélytúra helyett Libanont vagy Kambodzsát választja. András édesapja böjtöl, amíg a duó nincs biztonságban, édesanyja pedig indítványozta, hogy a második évad inkább európai múzeumokat mutasson be. Természetesen az anyai kérés süket fülekre talál, az On The Spot továbbra is csak oda megy, ahol „helyzet van”. Nos, az anyai kérést egyelőre nem tudják teljesíteni, az On The Spot továbbra is csak oda megy, ahol „helyzet van”.

 

„Ne a smink legyen profi!”

– Két hátizsákkal utazunk, baromi nehezek. Pedig mindig igyekszünk keveset pakolni, de nem csökken a súly. Van nálunk két kamera, profi hangrendszer, palackra erősíthető ministatív, lámpák és egyéb technikai tartozékok. – Sorolja Eszter, aki csak itthon sminkel, a forgatásokon legfeljebb egy kis szemfestéket enged meg magának. – Ezek a szituációk nem arról szólnak, hogy teljes sminkben beülök egy harckocsiba… Így is volt aki megszólt, mert a két kedvenc gyűrűm mindig rajtam van, akkor is, ha a harctérről tudósítok. – Érdekes ez a sminkkérdés – mosolyog András. – Itthon a híradók műsorvezetői, akik sokszor inkább hírmanökenek, mint felkészült újságírók, legalább egy órát ülnek a sminkben. A CNN londoni stúdiójában nincs sminkes, maguk sminkelnek a sok helyszínt megjárt, ízig-vérig újságíró műsorvezetők, valahogy máson van a hangsúly, szakmaibb a közeg. – Mi lenne, ha ajánlatot kapnátok egy országos kereskedelmi csatornától? – Hogy legyünk hírmanökenek? – vonják föl egyszerre a szemöldöküket. – Nem, azt nem vállalnánk. – 8-10 helyszín van a fejünkben – árulja el András –, az ottani eseményeket az egész világ követi a nemzetközi sajtón keresztül, mi a hírek mögötti emberi történeteket szeretnénk elmesélni a Spektrum nézőinek. – Szerencsére a forma is kifogyhatatlan, ezért nem szeretnénk eltávolodni sem a dokumentarista stílustól, sem az egyetlen magyar ismeretterjesztő csatornától, amely szerintünk itthon messze a leghitelesebb terep, márpedig ebben a műfajban pont ez a legfontosabb! Sokszor kérdezik, hogy mire vagyunk a legbüszkébbek. Nekünk mindenki azt mondta, hogy a világ eseményei nem érdeklik a magyarokat.  Azt látjuk, hogy ez nem igaz.Ezt bizonyítja az is, hogy az  On The Spot a második évadnál tart.

Eszter gondolatát ismét András fejezi be:

– A nekünk írt levelek fele arról szól, hogy miattunk végre újra  van miért bekapcsolni a tévét. Ennél nagyobb inspirációt nehéz találni.

Exit mobile version