A hír: A pizzafutárok este egy-két utcába már félnek kivinni az ételt.
Szűcs Lászlótól egy alkalommal elvették a pizzát, de nem fizették ki. Utánuk ment, aztán mégis úgy döntött, hogy inkább menekül, nehogy a pizza árán kívül többet is elveszítsen.
Több pizzafutár azonban sokkolóval jár, annak ellenére, hogy tudják, Magyarországon ez nem engedélyezett, így akár 150 ezer forint bírságot is fizethet az, akinél a rendőrök megtalálják. Szerintük azonban még így is megéri, mert félnek. Volt ugyanis olyan pizzafutár is, akit meg is vertek.
A rablásért a tettesek akár 8 év börtönbüntetést is kaphatnak. Azokkal szemben pedig, akik nem fizetik ki a pizza árát, szabálysértési eljárás indulhat, amiért több mint 100 ezer forint bírság jár. /MTI/
Különvélemény Peller Marianntól
Alapvető szükségletünk, hogy képesek legyünk megvédeni magunkat, nőként különösen. Nemcsak azért, mert tényleg mi vagyunk a gyengébbik nem, de azért is, mert ha képesek vagyunk fizikálisan megvédeni magunkat, az olyan magabiztosságot ad, aminek köszönhetően bármilyen szóbeli vitában is erősebbek lehetünk, és könnyebben érvényesíthetjük akaratunkat. Egy kedves, bölcs barátnőm úgy gondolta, lenne még hova fejlődnöm ezen a téren, így hát azt tanácsolta, menjek el önvédelmi tanfolyamra. Ő a Wing Tsun kungfu órákat javasolta, mert ezt egy nő (állítólag egy apáca) fejlesztette ki, kifejezetten önvédelmi célra.
Elmentem hát az első Wing Tsun edzésemre. Nekem előzetesen azt az információt adták, hogy ott több nő is lesz. Beléptem a terembe, sehol egy nőnemű lény, ezért hát illendően bekopogtam az egyetlen, koedukált öltözőbe: Hahó, senki sem meztelen?! – próbáltam humoros lenni. – Nem, itt senki sem szokott meztelen lenni – jött a dorgáló válasz. Elnézést kérek minden harcművészetet művelőtől, tudom, hogy tisztelet, becsület, hit-remény-szeretet, és legfőképpen fegyelem, meg minden, de egyetlen nőként, full-sminkben (előtte forgattam), hatvan ijesztően marcona férfi között – komolyan, ők ott nem ismernek tréfát, ha harcművészetről van szó – hajlongtunk három hosszú, katonás sorban, öt falra akasztott portré előtt, akikről én tájékozatlan, azt sem tudtam, miféle nagy guruk – hát, hogyan is fogalmazzak; kissé kényelmetlenül éreztem magam. Elkezdtük a gyakorlatokat, fél óra múlva teljesen kitikkadtam, gondoltam, kikéredzkedem inni – mert azt azért éreztem, hogy itt bizony mindenre engedélyt kell kérni a vezetőtől. A választ mindenféle együttérzést mellőzve odavetette: – Nem mehetnél, de mivel te most vagy itt először, ma még kimehetsz. – Köszi szépen…
A legnehezebb mégis az volt, hogy láttam magam kívülről, amint puhány kis testemmel megpróbáltam minél nagyobb erőt kifejteni, és kemény Chuck Norrisként püföltem a falra akasztott babzsákot. Hát ki bírná ezt nevetés nélkül? Én nyilván nem bírtam. Erre a vezető, aki egyébként rendkívül szimpatikus volt, nem tudom már, hány danos mester, és nem mellesleg pont egy fejjel alacsonyabb nálam, odakiabált a terem túlsó feléből: Mariann, csend legyen! A teremben más nő nem lévén, hatvan fej fordult felém hirtelen. Rég éreztem magam ennyire kicsinek és megszégyenültnek, talán utoljára általános iskolában. Ekkor jöttem rá, hogy a harcművészet nem nekem való. Ez volt életem első és egyben utolsó Wing Tsun órája.
Pár dolgot azért megtanultam: ha ne adj’ isten, megtámadnának bennünket, azonnal kiabáljunk: ne azt, hogy segítség!, állítólag hatásosabb a tűz van!, arra inkább odasietnek az emberek. Mindeközben fussunk, ahogy csak bírunk, és csak a legvégső esetben támadjunk vissza, a lágy részeket, a szemet, a nemi szervet célozva. Azért a biztonság kedvéért, két éve karácsonyra az én drága, gondoskodó szüleimtől egy sokkolót kaptam ajándékba. Igazán kedvesek és figyelmesek, de nem merem magammal hordani, úgyhogy maradnak a fent említettek, és reménykedem, hogy soha nem lesz szükségem sem a sokkolóra, sem a tanultakra.