| Nem vagyok hárpia, de van véleményem, és bosszantanak dolgok, pont úgy, ahogy téged vagy bárki mást. És miután felidegesítem magam, úgy érzem, jobb, ha kiírom magamból a haragom. A családomnak legalábbis mindenképp. Szitkozódom, pufogok, de örülni is tudok. És ami talán a legfontosabb: ez az én szubjektív véleményem, nem pedig a Nők Lapja Café hivatalos álláspontja, pont emiatt lett a rovat neve: Daniella kiakad. |
| Szégyenfolt az egészségügyön |
Az elmúlt hónapokban eleget jártam különböző orvosi rendelőkbe ahhoz, hogy legyen negatív és pozitív tapasztalatom is bőven. Így aztán előre féltem a következő vérvételtől. Már az első métereken kellőképpen felspannoltam magam, pufogtam a hideg miatt, amiről nyilván nem az egészségügy tehet, a hajnali kelés sem esett igazán jól, ami ráadásul vérvétel esetében teljesen indokolt. Mire megtettem a lakás és a rendelő közötti négy buszmegállónyi utat, már meggyőztem magam arról, hogy velem ma csak rossz történhet, az életem egy csőd, és egyébként is rohadjon meg mindenki, aki ma tűvel közelít felém.
A bejelentkezésnél „csakazértis” durcásan néztem magam elé, sor persze nem volt, úgyhogy igazából nem volt min dühöngeni. De hogy-hogy nincs sor? Nem is értettem. Aztán a következő meglepetés akkor ért, amikor a pult mögött ülő hölgy nem a megszokott undok hangon szólt, hogy „jöhet a következő”, hanem kedvesen mosolyogva próbált eligazítani. Mert, naná, hogy rossz sorba álltam.
Felcaplattam a másodikra, ahol elfelejtettem sorszámot húzni, úgyhogy kiderült, hogy feleslegen állok, mert már az is lecsapoltatta magát, aki tíz perccel utánam érkezett a bulira. Aztán egy kedves, akkor érkező hölgy egyszer csak felém nyújtott egy sorszámot, hogy húzott nekem is, mert látta, hogy kicsit tanácstalanul állok. Nahát van még ilyen?
A kedvem kezdett egyre jobb lenni, vagy legalábbis már nem volt rajtam a világfájdalom, de tudtam, hogy valójában minden a vérvételes székben fog eldőlni. Ha rosszul veszik és bekékülök, vége a boldogságnak. Felhúzott szemöldökkel, kicsit fancsali fejjel ültem be a székbe, ahol rögtön a nővér lelkére kötöttem, hogy mindenképpen úgy kéne csinálnia, hogy ne fájjon. És sikerült! Persze nem szeretném minden reggelemet tűvel kezdeni, de nem fájt és nem is kékült. Így pedig már nem volt értelme tovább haragudnom, a francba, hát nekem semmi se jön össze?!
Beragasztott karral, átfagyva mentem át a kerület másik végébe, hogy időpontot szerezzek a soron következő vizsgálatra. Ugye mondanom se kell, hogy az egyébként búskomorságáról híres rendelőintézetben majdnem mindenki mosolygott aznap reggel…