Latexallergiájának lehetnek hálásak a függők

A pályaválasztás szépségei
Alapvetően más alternatívám nem nagyon volt, ezt láttam otthon. Ötödik generációs orvosdinasztia sarja vagyok, mindenkim orvos volt, a bátyám is az. Persze én is szerettem volna űrhajós lenni meg vadakat terelő juhász, de amikor a tényleges pályaválasztásra került a sor, nem gondolkodtam sokáig. Orvos akartam lenni, magyarán szerencsém volt, hogy olyasmit tanulhattam, amit szerettem is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkoriban ez nem kevés kötelezővel járt, politikai tantárgyak garmadájával például – de szerencsére attól még lehet valakiből jó orvos, hogy a kapitalizmus meg a szocializmus gazdaságtanához nem ért.

Munkára fel!
Gyakorlatilag végigdolgoztam az egyetemet. Rögtön az első évtől már a Honvédkórházban dolgoztam műtősfiúként és betegszállítóként, minden hétfő délutántól másnap reggelig. Nem a pénzszűke vitt rá, tényleg érdekelt. Tanulni akartam, a mi szakmánkat pedig nem lehet másképp. Harmadévtől kezdve aztán elmentem még az Országos Mentőszolgálathoz is, ahol mentőápoló voltam. Ezt csináltam három évig, majd mentőtiszt lettem, és utána 17 évig mentőorvosként dolgoztam. Végigjártam a szamárlétrát.

Latexben
Maradtam volna én baleseti sebész még évekig, de a latexallergiám nem engedte, így mérlegelnem kellett, hogyan tovább. Az allergiák már csak ilyenek: nem válogatnak, és nem hirtelen bukkannak fel, hanem szépen fokozatosan. Én két-három év után jutottam el oda, hogy a mindennapi életemet, a munkámat kezdte ki. A sürgősségi ellátás érdekelt mindig is, így jött aztán a lehetőség a toxikológiára. Mázlim volt, nem okozott semmiféle törést, hogy váltani kell – olyasmivel foglalkozom azóta is, ami közel áll a szívemhez. Mondjuk jó sokat kellett megint tanulnom, karomnyi vastag tankönyvekből, de ez volt a legkevesebb. A mai napig annak, amit elolvasok, a 70 százaléka szakirodalom.

Mission impossible
Szívesen nyilatkozom. Ha a munkám rovására nem megy – pedig elég sokat dolgozom –, örömmel állok rendelkezésre, nem okoz különösebb megterhelést. A toxikológia anno mindig is egy elzárt világ volt. Nem volt soha „populáris” műfaj: öngyilkosok, kábítószeresek, túladagolók… csupa kibeszéletlen titok. Egy láthatatlan terület volt ez sokáig, az ajtók a sajtó képviselői és a kíváncsi szemek előtt is zárva voltak. Mikor odakerültem, majd vezető lettem, ez alapvetően megváltozott. Persze nem azért, mert bármi igényem lett volna arra, hogy a nyilvánosság előtt szerepeljek – az információ átadása és megosztása viszont fontos szempont. Ezeket a nyilatkozatokat alkalmanként több százezren hallják, és tanulhatnak belőle. Benne van ebben valamiféle népnevelés, még ha missziónak nem is nevezném.

Nem gyomormosoda
A Péterfy Sándor utcai Kórház toxikológiája nem egy rejtélyes, misztikus világ, pláne nem holmi gyomormosoda. Ez a klinikai toxikológiai osztály, amely országos toxikológiai központként is működik – és ma ennek a szakterületnek gyakorlatilag a csúcsa és fellegvára itthon. Ez a szakmai szelete a kérdésnek. A másik a tájékoztatás, a figyelemfelhívás. Az utóbbi években például csökkent a karácsonyi öngyilkosságok száma, ahogy a szén-monoxid-mérgezéseké is – ez lenne a mérhető haszon. Lényegében ezért (is) dolgozunk.  

Nem celeb, orvos

Óhatatlan, hogy ha az embert ennyiszer, ennyi mindenről megkérdezik, és rászegeződik a figyelem, lassan közszereplői státuszba lép. De elsősorban és mindenekelőtt orvos vagyok, toxikológus, és az is szeretnék maradni. Még csak véletlenül sem vagyok celeb – jelentsen ez bármit is idehaza –, nem is voltam és nem is leszek soha.

Magát ismerem!
Előfordul, hogy a klinikán az első pillanyitás után megörülnek, ha az én arcomat látják meg először – a kollégáim jókat szoktak szórakozni ezeken a jeleneteken. „Nini, a Zacher doktor! Hát magát ismerem a tévéből!” Úgy vélem, ez egyfajta jópofa entrée – ami nagyon hasznos lehet, mert nem a szakembert látják meg bennem, hanem az ismerőst. És ez az egész folyamatot mássá, alkalmanként könnyebbé teszi. De persze volt olyan is, akinek meggyőződése volt, hogy személyesen ismerjük egymást, sebaj, mondtam, bár szerintem eddig egyoldalú volt az ismeretség, de ha még egyszer összefutunk, már ismerősként üdvözölhetjük egymást.

Függőség? Dögivel!

Nem titok egyik sem. Enni alapvetően baromira szeretek. A mogyorós csokoládé a gyengém, azt ipari mennyiségben fogyasztom. Pipázni rendszeresen szoktam, napi szinten – a minőségre nagyon adok –, még úgy is, hogy az összes kockázatával tisztában vagyok. Viszont rendszeresen járok futni, hetente négyszer-ötször biztosan. Fanatikus nem vagyok, ha hóvihar van vagy szakad az eső, lemondok róla, de ez már sokéves rutin, és nagyon jót tesz. De ha már függőség, akkor családfüggő vagyok. Nélkülük tényleg nem bírnék élni. A fiamra nagyon büszke vagyok, a jó viszonyunkra nemkülönben – tény ugyanakkor, ezt mindig elmondom, hogy a gyereknevelés a legveszélyesebb extrém sport. Ha ott az ember téveszt, nem biztos, hogy később tökéletesen helyre tudja hozni. A munka pedig a másik. A munkám nélkül nem bírnám elképzelni az életem.  

Hass, alkoss, gyarapíts
Abszolút elégedett vagyok az életemmel, minden szinten. Amit még szeretnék megvalósítani, az az osztállyal kapcsolatos. A jelenlegi helyet – hiába a több évtizedes hagyomány – kinőtte az osztály. Szeretném olyan kórházi környezetben tudni, ahol a mostaninál kiterjedtebbek a lehetőségek, és azokat az osztályokat, amelyekkel rendszeresen kapcsolatban állunk, közelebb hozni. Szóval egy kórházat vagy központot szeretnék, nevezzük bárminek, ahol ez a rendszer gördülékenyen működik. Bár komoly szakmapolitikai kérdés ez, úgy vagyok vele, hogy akár sikerülhet is.

Pihenni kötelező

Minden évben egy hónapot. Lehetőleg egyben. Olyankor kikapcsolom, sőt itthon is hagyom a telefont, magam mellé veszek egy csomó könyvet, a pipámat, és elmegyünk a családdal valahová. Általában külföldre, mert itthon úgyse bírnám ki és dolgoznék. És természetesen a kollégáimra is áll ugyanez: igyekszünk úgy beosztani a munkát, hogy mindenki el tudjon menni ennyit pihenni. Muszáj. Máshogy nem lehet végezni ezt a munkát és bírni ezt a tempót.