| Nem vagyok hárpia, de van véleményem, és bosszantanak dolgok, pont úgy, ahogy téged vagy bárki mást. És miután felidegesítem magam, úgy érzem, jobb, ha kiírom magamból a haragom. A családomnak legalábbis mindenképp. Szitkozódom, pufogok, de örülni is tudok. És ami talán a legfontosabb: ez az én szubjektív véleményem, nem pedig a Nők Lapja Cafe hivatalos álláspontja, pont emiatt lett a rovat neve: Daniella kiakad. |
| A legidegesítőbb emberek |
Tisztán emlékszem rá, hogy a mamám sokszor leszidott, mert köszönés helyett csak az orrom alatt dünnyögtem. Valahogy úgy nőttem fel, hogy a köszönés olyan alapfunkcióm lett, mint az, hogy nem megyek át a Rákóczi úton piros lámpánál. Bemegyek, köszönök, kimegyek, köszönök. Ez így van rendjén, meg nem is túlságosan fárasztó, akkor meg miért ne csinálnám? Nem? A helyzet úgy áll, hogy sokak szerint a köszönés már nem elég trendi ahhoz, hogy napi szinten gyakorolják. Sőt, ha esetleg vesszük a bátorságot, és rájuk köszönünk, egyszerűen nem viszonozzák. Mi alapján választják ki ezek az emberek, hogy kinek köszönnek és kinek nem?
Egy ügyvédi irodában ültem, jól öltözött, öltönyös, aktatáskás ügyfél jött be az ajtón. Az ügyvédnek hangosan köszönt, engem azonban teljesen figyelmen kívül hagyott. Ilyenkor aztán mindig vérszemet kapok és hangosan ráköszönök, aztán az orrom alatt morogva elejtek egy bájos tuskót vagy bunkót, pont úgy, hogy ne hallja pontosan, csak sejtse, hogy mit is mondtam. Nagyon szórakoztató, persze csak akkor, ha nem valami orbitális bunkóval akadok össze, annak a reakciónak a kivédése ugyanis haladó szintet követel, és csak erős idegzetűeknek ajánlott. A többség ilyenkor rájön, hogy hibát követett el, és bár nem hiszem, hogy legközelebb majd hangosan köszön, de legalább az én lelkem nyugodt.
Közben pedig azon szoktam töprengeni, hogy a „nemköszönés” vajon mikor alakul ki? Normál esetben a gyereket arra tanítják a szülők, az óvoda, az iskola, hogy köszönni kötelező. Mindenkinek épp úgy, ahogy a kora és a neme megköveteli. Kicsiként mindenkit hatalmas sziával üdvözlünk, aztán jön a kényszeres csókolomozás, utána pedig a „ne magázz engem, kisfiam” korszak, ami a legtöbbünket végleg összezavar. Most akkor kinek hogy köszönjünk? 14–16 éves korában mindenki átesett ilyenen. Már elég idősek vagyunk a csókolomhoz, a jó napot ijesztően modoros a szánkból, a tegezést pedig már nem merjük megkockáztatni. Ilyenkor jönnek az elharapott köszönések, amelyeket a legtöbben kinövünk, és ráállunk a „jó napot, viszlát” tengelyre, amely biztonságos és illedelmes érkezéseket/távozásokat jelent. Azonban van a társadalomnak egy viszonylag szűk, bár annál idegesítőbb rétege, amely alkatilag képtelen a köszönésre, nekik már ötévesen derogál ráköszönni a másikra, ha pedig őket szólítják meg, szinte biztos, hogy nem viszonozzák a „sziát”. A szülők egy ideig próbálkoznak, aztán ráhagyják a gyerekekre, akikkel aztán hiába küszködik a közoktatás. Az élelmesebbje aztán lassan ráébred, hogy köszönni nem feltétlenül rossz befektetés, így aztán kialakítják a saját rendszerüket, és az alapján döntik el, hogy kinek köszönnek és kinek nem. Ezen a szinten pedig már nehéz eldönteni, hogy melyik típus veri ki jobban a biztosítékot: aki nem köszön senkinek, vagy aki társadalmi ranglétrán való elhelyezkedéstől teszi függővé, hogy valaki megérdemli-e azt a nyomorult „jó napotot” vagy „viszlátot”.