| Három hónapot adtak neki, de három év után is él |
A hír:
A Rhode Island-i Brown Egyetem tudósai 2008-ban a VA Orvosi Kutatóközponttal és a Massachusetts Bostoni Általános Kórházzal együttműködve egy aszpirinnél is kisebb szilíciumchipet ültettek S3 agyába.
A chip szoftveresen és hardveresen is érzékeli az idegsejtek elektromos impulzusait, amit az agyunk a mozgás tervezésére használ. A pici szerkezet dekódolja ezeket a jeleket, így tudja irányítani azokat a külső eszközöket, számítógépeket, kerekes székeket, bionikus végtagokat, melyeket a lebénultnak mozgásba kell hoznia.
A berendezés tartósnak tűnik, hiszen ezer napja működik. A tudósok tanulmányt jelentettek meg a lenyűgöző orvosi és mérnöki bravúrról.
Különvélemény Winkler Nórától
Egyik este későn végeztem, és a kocsiban hazafelé a rádiót kapcsolgattam. Beszélgetős műsor volt, ahol egy nő azt mesélte a másiknak, rájött, az a dolga, hogy az embereknek átadja mindazt, amit megtanult, és ezek közül az egyik legfontosabb a gondolat teremtő ereje. Így leírva kicsit bulvár-ezoterikusnak hangzik ez a három szó, de ott, élőben volt ereje. Azt állította, hogy igenis annak, amit gondolunk, van hatása az életünkre, ránk, a dolgainkra, és ha az agyunkat pozitívba tesszük, akkor jó dolgok fognak történni velünk.
Eddigre értem a ház elé, megpróbáltam elképzelni, hogy a kulcsomat meg fogom találni a táskám belső zsebében, nem pedig a legalján a noteszek, tollak, rúzsok, sálak útvesztőjében. Meg is lett, szépen zárult a nap. Tegnap hasonlóan későn ültem be a kocsimba, hazafelé rádió, most egy orvos mesélt arról, micsoda erejük van a pácienseknek a betegségük felett, és hogy pozitív mentalitással, a dolgokhoz való jó hozzáállással sokat tudnak javítani helyzetükön. Ma reggel pedig ez a hír fogadott, és míg az előzőekben a gondolat önmagában való ereje volt a téma, most a gondolat újra fizikaivá váló erejét ünnepli a tudományos világ.
Én is elképedve és meghatódva olvastam végig a szélütést kapott nő történetét és a tudósok eufóriáját, sikerült, sőt több mint 3 éve folyamatosan működik ez a chip, ami az asszony gondolatait újra mozgássá tudja alakítani.
A hír jó oldala mellett nem tudom nem elképzelni azt a pánikot, ami akkor törhetett rá erre a nőre, mikor a szélütést követően magára maradt a gondolataival, hiszen azokat sem elmondani, sem elmutogatni vagy leírni nem tudta. Hasonlóan fojtogató érzés, mint azt elképzelni, autista gyerekek mekkora megkönnyebbülést élnek át, ha megtanulnak elmutogatni szavakat és végre-valahára, akár többévnyi várakozás után van, aki reagálni tud a vágyaikra. Nem tudom, melyik a nehezebb, egyszerűen természetesnek venni, hogy van kezünk-lábunk, beszélünk, nevetünk – és ennek a hirtelen eltűnését feldolgozni, vagy a sosemvolt biztonságot fokozatosan közelebb tudni.
Ezeket természetesen ritkán gondoljuk át magunktól, mint ahogy azt se figyelgetjük, hogy jé, tényleg, mennyi minden apró kis ín, izom, csontocska dolgozik most azon, hogy leüssem az ’m’ betűs billentyűt, és hogy mindez azért tud megtörténni, mert az agyamból elindult egy erre vonatkozó parancs.
Szóval a hír csodálatos, igazi diadalmenet, ami arra is jó, hogy öt percre megállva megbecsüljük, amit teljesen természetesnek veszünk, hogy van egy összetetten és elképesztő tökéletességgel működő testünk, amire a gondolataink pozitív erejével is vigyázzunk nagyon.