| A Csillag születik és társai – kell-e nekünk ennyi tehetségkutató? |
A hír: Lelki válságot okoz a tévé hiánya
Főleg azoknál, akik jó barátnak tekintik kedvenc sorozatuk szereplőit.
Ez a viselkedés pedig egyre gyakoribb, és nem csak az időseknél, holott náluk gyakrabban fordul elő, hogy már csak a tévé az egyetlen társuk. Ettől függetlenül fiataloknál és egyetemistáknál is megfigyelhető, hogy a valós kapcsolatok ápolása helyett rendszeresen a tévé előtt kötnek ki, és jó ismerősként köszöntik a kedvenc tévésorozatuk szereplőit.
Ilyen esetekben egy-egy kimaradt műsor, vagy egy olyan nagyszabású esemény, mint az amerikai sorozatírók sztrájkja, komoly lelki következményekkel járhat: lelki válságot, sőt depressziót is okozhat a kedvenc műsor hiánya. Azt persze a szakértők is elismerik, hogy ez a lelki válság egyáltalán nem olyan szintű, mint egy valódi kapcsolat megszakadása. Az meglepte még az orvosokat is, hogy sokan még akkor sem keresik valódi barátok társaságát, ha valami miatt kimarad kedvenc műsoruk: ők ilyenkor többet neteztek.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától 
Sosem voltam nagy tévénéző, a készülék tizen-akárhány évig csak a filmek miatt volt otthon, csatornák nélkül. Azt viszont e nélkül is tudom, mit jelent teljesen rákattanni egy-egy sorozatra. Hozzám minden valahogy később jut el, éppen az ellenállásom miatt, ezért lehet bárki számára különös, ami három éve történt velem. Egyik kedves ismerősömtől karácsonyra a Dallas negyedik évadját kaptam. Iszonyatosan nevettünk már a borítón is, a tipikusan nyolcvanas évekbéli frizurákon, és főképp a főgonosz Jockey-n. Aztán depressziós lettem, és elkezdtem nézni. Pont akkor kapcsolódtam be, annál a régi televíziótörténeti őrületnél, amikor a főhőst valaki lelőtte. Ez után persze három epizódot végig kellett bámulni, úgy volt (gondolom sokan emlékeznek még rá) megkonstruálva dramaturgiailag a sztori, hogy körülbelül négyszer negyvenöt perc alatt kaptunk egy kerek, lezárt történetet. És akkor már menthetetlen voltam. Életemben először rabul ejtett egy sorozat. Nagy magányomban, egyedül, otthon a Southfork ranch lakói lettek a legjobb ismerőseim. Szabályosan beleszerettem a főhősbe, alig vártam, hogy J. R. felépüljön (mert ez az eredeti neve Jockey-nak, és én németül néztem az egészet), és még mielőtt a negyedik évad végére értem, gyorsan beszereztem mindent, az elejétől.
A húgom akkor még csak nevetett rajtam. Majd egy holt unalmas péntek este (épp az egykori Dallas vetítési idején!) ráragadt ő is velem együtt az egészre. És innentől nem volt megállás.
Most a tizenkettedik évad felénél tartunk, és már csak két év jön, ezt tudjuk nagyon jól, még két díszdoboz, és vége. És ez elképzelhetetlen. Legutóbb belegondoltunk, mennyi időt töltöttünk a Ewing családdal! Átlagosan huszon-akárhány rész van egy évben, de néha minden héten készült egy, és átlagosan 44 perc egy epizód. Belegondolni is szörnyű! És közben a hősök szépen, alattomosan belopakodtak a hétköznapjainkba. A legszebb az volt, mikor a tesóm egyik nap felhívott, hogy nagyon fontos dologról akar velem beszélni. Amikor találkoztunk, a szemembe nézett, és azt mondta, hogy eddig tévesen ítélte meg Bobbyt, mégis nagyon vonzó férfi, és hogy ne szidjuk már annyira szegény Cliffet, hiszen ha más nem, hát mi ketten tényleg megérthetnénk az ő indítékait is. Persze az elhangzott mondatok után rögtön bevillant, hogy hát hülyék vagyunk mi?! Igen, akkor kicsit hülyék voltunk.
De mindkettőnknek rengeteg volt a szabadideje, tombolt a tél, nem volt kedvünk sehová se menni, így hát azok, akiknek az élete konkrétan a szemünk előtt pergett, azok lettek az ismerőseink. Persze mi – minden tavasszal – megrázzuk a fejünk, és belevetjük magunkat a valódi társaságba.
De ha valakinek nincsen alternatívája, és a szórakozást csak a sorozatok jelentik, könnyen beleragad a fent leírt állapotokba. Idős embereken látom néha, hogy úgy beszélnek nemcsak sorozathősökről, hanem egyéb televíziós személyiségekről is, mint egy atyai jó barátról. Hogy az Antónia is azt mondta, hogy ne együnk annyi édességet. A Feri meg túl sokat fogyott, meg kellene mondani neki, satöbbi. Aztán azt látom, hogy amikor eltűnnek ezek a figurák, pár napig példálóznak csak velük, a szívek-lelkek nem törnek ezer darabra. Hiszen minden csatorna kínál utánpótlást, így mindig akad új, esetleg jobb hű barát, átvészelni a napokat. Bár ez engem kicsit sem vigasztal: Jockey pótolhatatlan.
De hamarosan elkészülnek az új epizódok, amiben az öreg Larry Hagman újra domborít. Addig még kibírom. Vagy kezdem újra az elejéről.
