| Ahol a legjobb a nőknek – Toplistás országok |
A hír: A TÁRKI Közvélemény-kutató Intézet legfrissebb felmérése szerint a megkérdezett felnőttek hatoda gondolkodik azon, hogy más országban keressen munkát, vagy végleg elhagyja Magyarországot.
A felnőttek 7 százaléka végleg kivándorolna. A kutatók áprilisban egyelőre csak a szándékot vizsgálták, hogy ebből valójában hányan mennek külföldre, azt csak a későbbi felmérésekből lehet majd látni. (MTI)
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Először is csodálkozom, hogy csak hét százalékon áll a dolog. Feltételezem, hogy minden korosztályra kiterjedt a vizsgálat, azért lehet ilyen alacsony ez a szám. Ha csak a fiatalokat, vagy az éppen-felnőtteket (gondolok itt a saját korosztályomra – plusz-mínusz öt év) vizsgálták volna, az arány jóval magasabb lenne.
Ismerősi körömben igen nagy számban vannak olyanok, akik igenis mennének, méghozzá akkor, amikor lehet, amikor megoldható. Több oka van ennek. Több orvos ismerősöm ingázik Németország vagy Anglia és kis hazánk között, vállalva ott nem éppen pihentető segédorvosi melókat, hogy legalább valahogyan megéljen a szakmájából. Ők azt mondják, ahogy ott felajánlanának nekik valami kedvezőbbet, gondolkodás nélkül maradnának. Mert nem mindegy, milyen körülmények (ismerjük a hazai egészségügy helyzetét, ezen nincs mit tovább ragozni) között, mennyi pénzért végezzük ugyanazt a munkát. De nézzük a művészeket!
Amilyen most nálunk a kultúrafinanszírozás helyzete, vagy az elismertség foka – egyértelműen menni kell. Mindenki külföldi ösztöndíjakra vadászik, próbál valamiféle kinti egzisztenciát teremteni, és szabadabb légkörben alkotni. Most jártam Kölnben, ahová az egyik kedves dramaturg ismerősöm menekült. Nagyon akartam vele találkozni, sajnos nem jött össze a szoros időbeosztásom miatt. Ő feladott itthon mindent – az állását, a teljes eddigi életét, és családostul együtt kicuccolt – a teljes bizonytalanságba. Mert annál, ami itthon történik, minden csak jobb lehet. Most mosogat éppen valahol, de ahogy ismerem, talpra áll, és kialakítja a körülményeit, mert van ereje és tehetsége hozzá.
Azért akartam konzultálni vele, hogy ebből a bátorságból és lendületből rám is áttapadjon egy kicsi, merjek fejest ugrani, változtatni, lépni. Most, hogy már munkajogilag is tiszta a helyzet, tényleg csak belső indíttatás kell hozzá.
Egyik legjobb barátnőm Párizsban él, már több, mint három éve. Egy ösztöndíjjal ment ki, és nem akar hazajönni – belátható időn belül. Mert hiába kell bébiszitterkednie mellékállásban, mégis azt csinálja, amit akar, színházat, szabadon, amit itthon nem tudott megtenni. Berlin telis-tele van magyarokkal, London is, teljesen érthető módon.
Nálam ambivalensebb a helyzet, mennék is és maradnék is. Elvégre magyar író-költő vagyok, a nyelv ideköt, máshol nem tudnám megvalósítani a terveimet és az álmaimat. Másrészt pedig: szeretem Budapestet. Tegnap éjjel is, a Petőfi hídról lenéztem a városra, és azt éreztem: otthon vagyok. Legtöbben, akik elmennek, szintén ezt érzik, van egy városuk, egy országuk, egy nyelvük: mégsem élhetnek itt tovább. Mégis, mégsem: mindkettőt megértem. Ma már szerencsére nincs az, mint a rendszerváltás előtt, és bármikor vissza lehet térni. Ez a a szabadság felszabadító, és nagy szükségünk van a felszabadító érzésekre. „Maradunk itt, itt maradunk” – énekelte Cseh Tamás, épp a Budapest című számban. A világ nagyot perdült azóta, de bizonyos érzések megmaradtak…