| Esküvők házasság nélkül – Heti gyors Mester Dórával |
A hír: Míg 1950-ben az amerikai háztartások 78%-át házaspárok tették ki, addig 2010-ben ez az arány már csak 48% volt. Ez a szakértők szerint is radikális változás, ami mindenképpen aggodalomra ad okot. Szerintük a folyamatos csökkenés egyik fontos oka, hogy a családnak ma már nem feltétlenül van központi szerepe a társadalmon belül. A csökkenéshez hozzájárult az is, hogy az elmúlt 60 évben a – nemcsak az amerikai – társadalom egyre jobban szekularizálódott, egyre több nő kap munkát, sőt az együttélés is elvesztette tabujellegét – állítják a szakemberek, akik most egy újabb tényezőre is fényt derítettek. Kiderült ugyanis, hogy ma már jóval nagyobb számban esküsznek azok párok, amelyek felsőfokú képzettséggel rendelkeznek, holott néhány évtizeddel ezelőtt még éppen azok házasodtak nagyobb számban, akik legmagasabb végzettsége a középiskola volt.
(RTL Hírek)
Különvélemény Soma Mamagésától 
Úgy tűnik, vagy az segíti a házasodást, ha nem is nagyon gondol bele az ember, hanem zsupsz, beleugrik, mert a környezetében is ezt látta, ez a szokás, és tőle is ezt várják el, vagy eljut egy bizonyos kulturáltsági szintre, ami feltehetően egy minőségibb kommunikációt hoz a felek között. Az előbbi variációt az előző generációk tették. Anyám elmesélte, hogy az ő korában (’41-es születésű) az a volt az elvárás, hogy legalább 25 éves koráig egy nő házasodjon meg (szüzen, különben rossz lány), és addigra már szüljön is. Aki 30 évesen szült először, már idősnek gondolták. Az apa nélkül nevelt gyereket pedig zabigyereknek hívták. Csakhogy az individualizáció, azaz a saját egyediségünkre, egyéniségünkre való ébredezés rengeteg változást hozott, amelyek törvényszerűek is voltak. (Egy egész könyvet írtam erről a témáról „Új egyensúly” címmel, ugyanis jelenleg ennek a megteremtési lehetőségében vagyunk benne.)
A mögött a tény mögött, hogy ma már jóval nagyobb számban esküsznek azok párok, amelyek felsőfokú képzettséggel rendelkeznek, nem csupán a minőségibb kommunikációt látom. Ez már csak a hozadéka annak, hogy a felsőfokú képzettséggel rendelkezőknél már egyre inkább fölmerül az önismeret fontossága, ez pedig ma már – szinte bármerre indul az ember – felhozza azt, hogy kívülről rálássunk azokra a kapcsolati mintákra, amelyeket a szüleinktől hoztunk. Ez az első lépése annak, hogy ne másoljuk azt, ami tudattalanul is belénk ivódott – utána jöhet a mélyebb munka. (A nyári táboraimban én épp ezen dolgozom.)
Azoknak, akik nem kezdik el tudatosan is feldolgozni azt a sok-sok negatív hozadékot, amit az őseinktől hoztunk, sokkal nehezebb lesz igazán belülről jövően bizalmat szavazni az egy életre tervezett „holtomiglan-holtodiglan”-hoz. Azok, akik megkeseredett szülőket, szeretetlen házasságokat látnak maguk körül, és nem tesznek azért tudatosan, hogy feldolgozzák és újraírják ezeket a mintákat, nem lesznek a házasságra inspirálva. (Hiszen ez ma már nem társadalmi elvárás, papír nélkül is lehet külső megvetések nélkül együtt élni…) Bár az én szüleim elváltak, én továbbra is hiszek a házasság szövetségében. (Amiben 21 éve benne is vagyok.) Egyetértek Bert Hellingerrel abban, hogy a párkapcsolat egy ponton túl házasság nélkül egymás sértegetése. (Ezt kiegészítem azzal, hogy házasság és/vagy RITUÁLÉ nélkül…) Ugyanis enélkül az együttélés egy idő után arról szól, hogy: „te most jó vagy nekem, de nem vállallak föl egészen, mert lehet, hogy jön majd egy még jobb.”
Ahhoz, hogy visszajöjjön a házasodási kedv, tudatosan is fel kell dolgoznunk az ezen való (hozott és gyártott) stresszeket, és az egészet új, azaz tudatosabb alapokra kell helyezni.
Megéri, hiszen „jobb együtt, mint egyedül”. (Ezt Micimackó mondta Malackának.)