30 évesen én vagyok a főnök

V. Kulcsár Ildikó | 2011. Június 18.
Ha egy fiatal olyan vezető állást tölt be, amelyet néhány évtizeddel ezelőtt csak negyven-ötven felettiek nagy tapasztalat birtokában tudtak elérni, általában elismerően bólintunk. "Ez igen!" A szülők némi irigységet is éreznek, hogy miért nem az ő gyerekük ilyen tehetséges és szerencsés. Arra csak ritkán gondolunk, hogy a korai karriernek is megvan az ára, és egy idő után felmerülhet a kérdés: "hogyan tovább?"

Furcsa, egymással ellentétes irányú jelenséget figyelhetünk meg a fiatalok karrierépítése kapcsán. Az egyik csoportba tartozók diplomával és nyelvvizsgákkal a zsebükben sem találnak munkát. Közülük kerülnek ki a diplomahalmozók, akik a sikertelenséget újabb végzettségek begyűjtésével próbálják ellensúlyozni. A másik (szűkebb) csoport tagjai viszont olyan korán kerülnek vezető állásba, amelyről az idősebbek annak idején álmodni sem mertek. A jelenség önmagában nem rossz. Hiszen miért ne emelkedjen ki a tömegből az, aki tehetségesebb vagy szorgalmasabb, mint az átlag?

A szerelmemet csak nagyon ritkán látom

Kádár Luca

Kádár Luca – az Európai Unió szerbiai képviseletén dolgozik első titkári rangban – jó adag öniróniával mesél arról, hogyan került ki Brüsszelbe huszonkilenc évesen, és milyen kemény vizsgákon kellett átesnie, míg az unió tisztségviselője lett.  – Ha messziről nézi valaki a pályafutásomat, biztosan azt gondolja, hogy a szülők álma vagyok – mondja nevetve. – Mindig jól tanultam, elég szorgalmas is vagyok, és talán könnyebben sajátítom el a nyelveket, mint mások: angolul, franciául, kicsit olaszul, németül és újabban szerbül is beszélek. Egyetemi diplomát szereztem politológiából, amit kiegészítettem Nizzában és Berlinben a nemzetközi kapcsolatok szakkal. Ráadásul milyen jól hangzik, ha valaki az unió alkalmazottja, ami sok utazást, biztos és jó fizetést, majd sok év múlva jó nyugdíjat is jelent. Igen, egy ilyen „gyerekkel” minden szülő dicsekedhet…
De az élet már csak olyan, hogy valamit valamiért. Izgalmas a munkám az unió belgrádi nagykövetségén, ahol a kommunikációs és sajtórészleget vezetem, csakhogy egyre gyakrabban érzem, hogy átutazó vagyok a saját életemben. Mindenütt otthon, és sehol sem. Amikor megkaptam a belgrádi kinevezést, egy tapasztalt dán kolléganőm mondta: „az egyik napon úgy fogod érezni, hogy te vagy a legszerencsésebb nő a világon, majd másnap nem lesz kedved kikelni az ágyból, mert nem érted, mit keresel abban az idegen országban.

És ez nem panasz, de tényleg ezt érzem. Ma már családra és gyerekre vágyom, és hét évvel ezelőtt Brüsszelben rá is találtam életem nagy szerelmére. Ő egy több diplomával rendelkező pakisztáni fiú. Azért pályáztam meg két évvel ezelőtt a belgrádi állást, mert úgy éreztem, vége a kapcsolatunknak, de ő tavaly nyáron felhívott, mert eldöntötte, Budapesten (!) fog céget alapítani. Karácsonykor újra belevágtunk. És előállt az a faramuci helyzet, hogy ő pakisztániként Budapesten lakik és dolgozik, én pedig Belgrádban dolgozom. Ráadásul neki csak schengeni vízuma van, tehát egyelőre nem tud engem meglátogatni, így én jövök haza gyakran. Úton vagyok örökké. Pedig nekem a hatodik kerületben van lakásom, a kedvesemnek az ötödikben, a szüleim a Nagymező utcában élnek. „Egy rakáson” van mindenki, akit szeretek!
Az az igazság, hogy még nem tudom, hogyan tovább. Nehéz tervezni: Szerbiában még két évig tart a kiküldetésem, utána vagy egy másik helyet pályázhatok meg valahol a világban, vagy visszamegyek Brüsszelbe. A magánéletemre sincs pontos terv, a szerelmem még nem „nyilatkozott”, ráadásul az ő karrierje is több ország lehetőségét hordozza magában…
Mi lesz tíz év múlva?
Családom lesz, gyerekeim, legalábbis remélem. De arról fogalmam sincs, hogy a világ melyik szegletén fogok élni és dolgozni.

Útközben vagyok…

Rényi Ádám

Ha egy fiatalemberről azt halljuk, hogy huszonévesen az ország első valóságshow-jának volt a sajtófőnöke, aztán a harmincadik születésnapja után nem sokkal kommunikációs igazgató lett a piacvezető kereskedelmi tévénél – hét számjegyű fizetéssel –, cinikus macsót képzelünk magunk elé. Ehhez képest a harmincnégy éves Rényi Ádám ma is nagy lelkesedéssel mesél
a munkáiról. Hogy az RTL kommunikációs igazgatójaként készített egy internetes sajtóoldalt a munkatársaival, amelyen ma huszonnyolc tévécsatorna osztozik, hogy regionális sajtótúrát szervezett a vidéki lapok munkatársainak, összehozott egy bloggertalálkozót is, és olyan műsorok kommunikációját alakította, mint az első két Csillag születik vagy a Celeb vagyok, ments ki innen!
– Rengeteget dolgoztam akkoriban, szombaton és vasárnap is készenlétben voltam, de nagyon élveztem a munkámat. Minden reggel kimondtam magamban, amíg Nagytétény felé autóztam: „óriási mázlista vagy!” Ma is így érzem, hiszen elmondhatom, csak jó állásokban dolgoztam, majd még jobbakba kerültem. Tv2, Viasat3, Playboy, RTL.
A bölcsészkaron a francia szak mellé felvettem a kommunikációt. Az első év végén az egyik tanárom,
H. Bíró László hívott gyakornoknak a Népszavához. Később egy kollégám alapított egy magazint, ő is hívott, majd amikor elindult a Tv2-n a Leggyengébb láncszem, a producer, Bányai Gábor megengedte, hogy „a srác beüljön egy sarokba, és figyelje, hogyan készül a műsor”. Jó csapat volt, befogadtak, és egy idő után már kérdéseket írtam, szerkesztettem. Majd huszonöt évesen az akkor induló Big Brother sajtófőnöke lettem. Mindenütt rengeteget tanultam, hatalmas kapcsolatrendszert építettem ki, és az RTL kommunikációs igazgatójaként felértem a csúcsra a szakmámban. Nemrég, némi kihagyás után visszamentem a Tv2-be, de már nem éreztem a tüzet, így eljöttem.
Most útközben vagyok. Nem akarom már önmagamat ismételni. És „csak” pénzért sem fogok dolgozni. Eleinte egyébként rosszul kerestem, de nem bántam, tanulni akartam a munkát. Később szinte arra sem volt időm, hogy elköltsem a pénzemet. A pénz a biztonság illúzióját adja, persze fontos eszköz is. Nem cél! És nem hiszem, hogy sokat változtam volna, persze ezt más jobban látja. Én ma is azzal a lánnyal élek, akivel harmincéves koromban, a régi barátaim is megmaradtak.
Mi lesz tíz év múlva?
– Nem tudom, hogy a világ melyik pontján élek majd. De remélem, hogy lesz már családom, és kommunikációval fogok foglalkozni, mert még mindig nagyon vonz ez a viharos gyorsasággal fejlődő terület. Ja, és akkor is örömet találok majd a munkámban!

Szeretem a pénzt, és nem szégyellem!

Szopper Zsófia

Ha valakiről azt halljuk, hogy pénzügyi tanácsadó, általában egy tekintélyes férfit képzelünk magunk elé. Ehhez képest Szopper Zsófia karcsú, finom arcú huszonhat éves lány, aki Szentpéterváron szerzett bölcsészdiplomát, majd egy hazai gazdasági főiskolán beleszeretett a pénzügyekbe.
– Ezen mindenki csodálkozik – mondja nevetve. – Amikor a főiskolán először szóba jöttek a pénzügyi mérlegek, belelkesedtem. Olyan szép és logikus volt! Aztán egy közeli presszó mélyén én magyaráztam el a csoporttársaimnak, mit hallottunk. A lelkesedés ma is tart. A kedvenceim egyike Jaksity György „A pénz könnyelmű természete” című könyve. Természetes volt számomra, hogy ezután magam keressek tanácsadó cégeket, mert rájöttem, ez az én területem. Eleinte csak a baráti köröm pénzügyeit szedtem rendbe, de már akkor rájöttem, hogy tízből nyolc háztartásban találhatunk megtakarítási lehetőségeket. Az emberek többsége nem tud gazdálkodni, a gyerekeket sem neveljük pénzügyi fegyelemre. Én bizony a jó osztályzatokért pénzt kaptam otthon, a rosszakért pedig fizettem. Sokan ellenzik e módszert, nálam bevált. Tizennégy éves koromban kaptam először zsebpénzt – havonta ezer forintot –, amit nem vertem el az iskolai büfében. Lekísértem a barátnőimet, de én nem vásároltam. Ahogy bulizni sem jártam, inkább tanultam. Ennek köszönhetem, hogy négy nyelven beszélek, és van két diplomám. Mindezzel együtt boldog gyerek voltam. Ahogy ma is boldog vagyok a munkámmal.

Örülök, hogy minden nap új emberekkel kell hangot találnom, az is jó, hogy a hozzám fordulók többségének érdemben tudok segíteni. De én nemcsak a munkámat szeretem, hanem a pénzt is. És nem szégyellem.  Aki azt mondja, hogy nem szereti, annak még soha nem volt sok pénze. A mi civilizációnkban, ahol mindenki korán kell, és rohan a munkahelyére – örül, hogy van hová rohannia –, ne mondjuk azt álságosan, hogy nem érdekes a pénz, és mindegy, hogy mennyit kapunk munkánkért. Az én szintemen akkor lehet elégedett egy pénzügyi tanácsadó, ha legalább hét számjegyű összeggel zárja a hónapokat. Én elégedett vagyok, de szeretnék fejlődni. El akarom érni, hogy a legismertebb tanácsadók egyike legyek, olyan, aki szóhoz jut a médiában. Szeretnék sokaknak segíteni.
Mi lesz tíz év múlva?  
Három gyereket szeretnénk a párommal – egyelőre csak két macskánk van –, és szerintem ezt a munkát gyerekek mellett is tudom majd végezni. Most így képzelem, és szerencsére tíz év múlva is csak harminchat éves leszek…

Nincs zökkenőmentes életút
Magyari Éva

Magyari Éva (üzleti coach): „Tapasztalatom szerint a korai karriert produkálók különböző módon dolgozzák fel a sikert. Van, aki egyáltalán nem deformálódik lelkileg sem a pénztől, sem az elismeréstől – egyszerűen élvezi a munkáját, mert kiélheti a kreativitását –, és van, aki nagy árat fizet érte. Hatalombeteg lesz. Aki nem képes arra, hogy észrevegye: az elismerés, a meghívások, a hajbókolás, a kedveskedés nem feltétlenül a személyének, nem a tudásának, hanem a névjegykártyáján feltüntetett beosztásnak szólnak. Ők általában nem találják meg a munkájukban a Csíkszentmihályi Mihály által leírt „flow-t”, a tökéletes élményt – azt a csodálatos szellemi állapotot, amikor végtelen öröm tölt el minket. Hiszen számukra csak a presztízs számít, és létfontosságú a külvilág visszajelzése: „Sikeres vagy, a te kocsid a legnagyobb, a te kerted a legzöldebb!” Az ilyen emberek teljesen összeroppannak, ha elvesztik a pozíciójukat, míg azok, akiknek egészséges az önértékelésük, megrázzák magukat, és új feladat után néznek.
Bármilyen okosak a vezető beosztásba kerülő fiatalok, a személyiségük éretlenebb, mint az idősebbekké, tehát nagyobb a veszélye annak, hogy hatalombeteggé válnak. Általában „az emberélet útjának felén”, úgy harmincöt körül azonban eljön a tépelődés ideje. Mi mit ér meg… Egy ismerősöm harmincöt évesen felmondott – nemzetközi cégnél dolgozott felsővezető beosztásban, napi tíz-tizenkét órát –, és falura költözött. Majd fél év múlva várandós lett, pedig korábban évekig járt meddőségi kezelésre a férjével… A szervezete tiltakozott a stressz és túlzott terhelés ellen?

Tapasztalatom szerint azoknak sem kell keseregniük, akik harminc körül még keresik a helyüket, miközben jó néhány kortársuk már csúcsvezető. Ugyanis a sikertelennek tűnőknek és kiugróan sikereseknek egyaránt tudniuk kell, hogy nincs zökkenőmentes életút. Egyszer fenn, máskor lenn. És általában azok járnak jól, akik nem kötnek kompromisszumokat a végsőkig, inkább mernek változtatni, ha arra a belső hangjuk biztatja őket.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!

Exit mobile version