Hogyan tartsuk itthon az orvosainkat?

Tavaly 1200 orvos kért külföldi munkára jogosító igazolást a vonatkozó hatóságtól, miközben csak 800 diák végzett a hazai orvosi egyetemeken. „Ha nem változik a helyzet, követem a társaimat” – mondta az egészségügyi tárca július közepén meghirdetett rezidens-ösztöndíj programja kapcsán a Nők Lapja Cafénak egy ötödéves orvosegyetemista.

A kormány minden eszközzel megpróbálja itthon tartani a – részben közpénzen – képzett orvosokat, ezért pénzt ajánlott nekik: november elsejétől legfeljebb öt évig fizetésük mellett havi nettó százezer forintot kapnak azok a szakorvosjelöltek (rezidensek), akik vállalják, hogy tíz évig nem hagyják el Magyarországot, itthon praktizálnak és nem fogadnak el hálapénzt. A fiatal orvosjelölteknek jócskán előre kell gondolkodniuk, ugyanis a szerződésszegés drága lenne: ha később meggondolják magukat, az ösztöndíj teljes, jegybanki alapkamattal terhelt összegét kötelesek visszatéríteni.  

Az elvándorlás folyamatos, miközben a vágy változatlan: a magyar orvosok itthon szeretnének érvényesülni – ez derül ki a Nők Lapja Cafénak nyilatkozó, leendő vagy végzett szakorvosok véleményéből.

„A magyar betegeknek szeretnék segíteni”

Kiss Tibor huszonhárom éves kardiológushallgató, ötödéves a Debreceni Egyetemen. Mint mondja, mindenképp orvosként szeretne hasznos lenni az emberiség számára, ugyanakkor ahhoz, hogy felelősségteljesen lehessen végezni az orvosi hivatást, szerinte megfelelő anyagi és erkölcsi elismerésre lenne szükség.

„Hazánkban a kezdő orvosok esetében ez egyáltalán nincs meg. Alacsony az alapbérük, hálapénzre gyakorlatilag nem számíthatnak. A megélhetésüket csak a munkaidőn felül vállalt ügyeletért járó díjakkal tudják biztosítani – sajnos sokszor azzal sem. Így családalapításra harmincéves koruk előtt nem is gondolhatnak. Bízom benne, hogy a magyar társadalom is rádöbben arra, hogy a fiatalok elvándorlása évek múlva katasztrofális helyzetbe sodorja a hazai egészségügyet, de nem biztos, hogy a rezidensösztöndíj a megoldás. Annak nagy ára lesz, hiszen cserébe tíz évet kell aláírniuk a jelentkezőknek – ráadásul nőhet a feszültség, ha egyesek kezdeményeket kapnak. Én inkább abban reménykedem, hogy az elkövetkező két évben rendezik az orvosok bérezését, és jobban elismerik ezt a szakmát, mert én Magyarországon képzelem el a jövőmet. Itt tanultam, itt élek, itt élnek a szeretteim, az ismerőseim. A magyar betegeknek szeretnék segíteni, mert ezt diktálja a szívem, ám ha nem változik a helyzet, követem a társaimat.”

„Ez a program nem fog minket itthon tartani”

Ágnes felmenői között nem voltak orvosok, mégis már a gimnáziumban erőssé vált benne az elhatározás, hogy az orvosi hivatást választja. Most huszonhat évesen elsőéves rezidensként dolgozik.

„A jövőmmel kapcsolatban meglehetősen bizonytalan vagyok. A rezidensképzésemet szeretném Magyarországon befejezni, ez biztos. De amennyiben komoly előrelépés nem következik be a bérek, a munkakörülmények és a megbecsülés terén, kénytelen leszek külföldre menni, mert havi kilencvenezer forintból nem tudom a jövőmet megalapozni. Nehéz ezt a felelősségteljes munkát úgy ellátni, hogy közben folyton anyagi nehézségeim vannak. Havi százezer forint plusz nem megoldás, mert akkora különbség van az itthoni és például a németországi orvosi fizetések között, hogy ez a program nem fog minket, fiatal orvosokat itthon tartani. A tízéves röghöz kötésnek pedig nem hiszem, hogy jogosultsága lenne a mai világban. Szeretem a hazámat, szeretek magyar betegeket gyógyítani és szeretem a családomat, mégis kezdem úgy érezni: nem marad más választásom, mint külföldre költözni, hogy érvényesülni tudjak.”

„Kiszámítható jövőt szeretnénk”

Dr. Hazay Máté (27), szakorvosjelölt, szülész-nőgyógyásznak szerencséje van, mert szülei segítik, ám mint mondja, legtöbb kollégája nem ilyen szerencsés.

„Felemelő dolog kismamákkal dolgozni, a sikerélmények doppingolnak, már csak ezért is érdemes mindennap bejárni dolgozni. Amíg lehet, szeretnék Magyarországon maradni, de hosszú távra tervezni, családalapításban, lakásvásárlásban, hitelfelvételben gondolkodni képtelenség. A szüleim sok mindenben tudnak támogatni, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok nekik, hiszen a kollégáim nagy része vagy hónapról hónapra él, két-három másodállást, plusz ügyeleteket vállal a megélhetésért, vagy családostul csomagol. Az ösztöndíjprogramban mindenképp értékelendő, hogy az egészségpolitika a régóta mélyülő válsághelyzet megoldására végre konkrét anyagi felajánlást tett, de ez csak félmegoldás. Hosszú távra ugyanúgy nem lehet tervezni vele, ahogy eddig. Ideig-óráig jó, de nem kínál életpályamodellt, éppen ezért jelentős visszatartó ereje sincs. Stabil, kiszámítható jövőt, tisztességes munkáért cserébe tisztességes fizetést szeretnénk.”

„Ez nem anyagiasság”

„Egy kedves barátom gyermekkorában a plüssmaciját is megoperálta a konyhaasztalon, amikor „súlyos beteg” volt, és már nem volt mit tenni. Nekem nincs ilyen kedves történetem. Egyszerűen érdekelt a biológia, az anatómia, szerettem volna segíteni az embereken, és a kézügyességem is jó volt. Azt gondoltam, ha az élet úgy hozza, sebészként is megállom majd a helyem, de családcentrikus nőként sosem szerettem volna hasi sebészként vagy traumatológusként nagy karriert befutni” – mondja Judit, huszonkilenc éves szakorvosjelölt.

„Szeretnék Magyarországon dolgozni, hiszen itt él a családom, ide kötnek a barátaim. Még van néhány évem a szakvizsgáig, addig mindenképpen itthon maradok, de utána lehet, hogy elgondolkodom néhány év külföldi munkavállaláson. A köztudottan többszörös fizetések mellett a nemzetközi tapasztalatszerzés is nagy előnyt jelent a későbbiekben. Ez nem túlzott anyagiasság, pusztán racionalitás. Itthon még pluszmunkákkal és szülői támogatással is csak hosszú évtizedek alatt lehet összespórolni a lakásra valót. A külföldi éveket követően viszont itthon praktizálnék.
A rezidensösztöndíj-program a jelenlegi körülmények között nem más, mint „aranyos” kezdeményezés. Továbbra sem nyújt megfelelő alternatívát a kivándorlással szemben, mert a juttatás túl kevés, a feltétel pedig túl sok – és a rezidensek közül is csak egy szűk réteget érint.”

 
„Nem a legjobbak mennek orvosnak”

Íme egy ember, aki már döntött: ifj. Dr. Dolinay Tamás (36) a University of Tennessee tüdőgyógyász szakorvosaként dolgozik – Amerikában.

„Öt éve vagyok szakorvos, hat külföldi egyetemen tanultam és dolgoztam, és sohasem kellett szégyenkeznem a tudásom miatt. Mentoraim segítségével kerültem dr. Augustine Choi laboratóriumába a University of Pittsburgh-be, majd a Harvard Egyetemre. Megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, egy éve pedig a belgyógyászati szakvizsgámon is dolgozom a University of Tennesseen. Élvezem a kétlaki életet, de családdal ez biztosan nehezebb lesz: ettől függ, hogy hazamegyek-e.
A magyarországi rezidensek helyzetén alapvetően nem az egyszeri béremelés fog javítani. Mivel nincsenek rendezett munkakörülmények és hiányzik a megbecsülés, már most is kevesen választják az orvosi hivatást. Ezt egyébként jóval nagyobb problémának tartom, mint az elvándorlást. A magyar rezidensképzés körül kialakult feszültségek nem elsősorban a rezidensekről szólnak: egy nagyobb szakmai és társadalmi probléma jelei. A szakszemélyzet képzése csak kullog a technikai vívmányok által nyújtott lehetőségek mögött, nincs társadalmi konszenzus arról, milyen szintű egészségügyi ellátás járjon alanyi jogon az állampolgárok számára. Ehelyett a döntést az egészségügyi dolgozók kénytelenek meghozni, ami a konfliktusok melegágya. A gyógyítók és betegeik érdekeit sikeresen szembeállították, ami bizonytalansághoz vezet és ahhoz, hogy nem a legjobbak választják az egészségügyi pályát. Amennyiben kiemelten akarják támogatni a rezidenseket, teremtsenek élhető munkakörülményeket, tanítsák őket azok, akikre felnézhetnek és akiket becsülnek a betegeik. Ezt sokkal nagyobb motivációnak látom egy egyszeri béremelésnél.”