Hogyan tartsuk itthon az orvosainkat?

Waldner Péter | 2011. Augusztus 11.
Még néhány napig jelentkezhetnek a szakorvosjelöltek a kormány ösztöndíjpályázatára. Az egyezség lényege: havi százezer forintot kapnak, ha nem viszik tudásukat külföldre, és nem fogadnak el hálapénzt. Más szakmákban talán jól hangzik, a rezidensek mégsem boldogok.

Tavaly 1200 orvos kért külföldi munkára jogosító igazolást a vonatkozó hatóságtól, miközben csak 800 diák végzett a hazai orvosi egyetemeken. „Ha nem változik a helyzet, követem a társaimat” – mondta az egészségügyi tárca július közepén meghirdetett rezidens-ösztöndíj programja kapcsán a Nők Lapja Cafénak egy ötödéves orvosegyetemista.

A kormány minden eszközzel megpróbálja itthon tartani a – részben közpénzen – képzett orvosokat, ezért pénzt ajánlott nekik: november elsejétől legfeljebb öt évig fizetésük mellett havi nettó százezer forintot kapnak azok a szakorvosjelöltek (rezidensek), akik vállalják, hogy tíz évig nem hagyják el Magyarországot, itthon praktizálnak és nem fogadnak el hálapénzt. A fiatal orvosjelölteknek jócskán előre kell gondolkodniuk, ugyanis a szerződésszegés drága lenne: ha később meggondolják magukat, az ösztöndíj teljes, jegybanki alapkamattal terhelt összegét kötelesek visszatéríteni.  

Az elvándorlás folyamatos, miközben a vágy változatlan: a magyar orvosok itthon szeretnének érvényesülni – ez derül ki a Nők Lapja Cafénak nyilatkozó, leendő vagy végzett szakorvosok véleményéből.

„A magyar betegeknek szeretnék segíteni”

Kiss Tibor huszonhárom éves kardiológushallgató, ötödéves a Debreceni Egyetemen. Mint mondja, mindenképp orvosként szeretne hasznos lenni az emberiség számára, ugyanakkor ahhoz, hogy felelősségteljesen lehessen végezni az orvosi hivatást, szerinte megfelelő anyagi és erkölcsi elismerésre lenne szükség.

Kiss Tibor
kardiológushallgató

„Hazánkban a kezdő orvosok esetében ez egyáltalán nincs meg. Alacsony az alapbérük, hálapénzre gyakorlatilag nem számíthatnak. A megélhetésüket csak a munkaidőn felül vállalt ügyeletért járó díjakkal tudják biztosítani – sajnos sokszor azzal sem. Így családalapításra harmincéves koruk előtt nem is gondolhatnak. Bízom benne, hogy a magyar társadalom is rádöbben arra, hogy a fiatalok elvándorlása évek múlva katasztrofális helyzetbe sodorja a hazai egészségügyet, de nem biztos, hogy a rezidensösztöndíj a megoldás. Annak nagy ára lesz, hiszen cserébe tíz évet kell aláírniuk a jelentkezőknek – ráadásul nőhet a feszültség, ha egyesek kezdeményeket kapnak. Én inkább abban reménykedem, hogy az elkövetkező két évben rendezik az orvosok bérezését, és jobban elismerik ezt a szakmát, mert én Magyarországon képzelem el a jövőmet. Itt tanultam, itt élek, itt élnek a szeretteim, az ismerőseim. A magyar betegeknek szeretnék segíteni, mert ezt diktálja a szívem, ám ha nem változik a helyzet, követem a társaimat.”

„Ez a program nem fog minket itthon tartani”

Ágnes felmenői között nem voltak orvosok, mégis már a gimnáziumban erőssé vált benne az elhatározás, hogy az orvosi hivatást választja. Most huszonhat évesen elsőéves rezidensként dolgozik.

„A jövőmmel kapcsolatban meglehetősen bizonytalan vagyok. A rezidensképzésemet szeretném Magyarországon befejezni, ez biztos. De amennyiben komoly előrelépés nem következik be a bérek, a munkakörülmények és a megbecsülés terén, kénytelen leszek külföldre menni, mert havi kilencvenezer forintból nem tudom a jövőmet megalapozni. Nehéz ezt a felelősségteljes munkát úgy ellátni, hogy közben folyton anyagi nehézségeim vannak. Havi százezer forint plusz nem megoldás, mert akkora különbség van az itthoni és például a németországi orvosi fizetések között, hogy ez a program nem fog minket, fiatal orvosokat itthon tartani. A tízéves röghöz kötésnek pedig nem hiszem, hogy jogosultsága lenne a mai világban. Szeretem a hazámat, szeretek magyar betegeket gyógyítani és szeretem a családomat, mégis kezdem úgy érezni: nem marad más választásom, mint külföldre költözni, hogy érvényesülni tudjak.”

„Kiszámítható jövőt szeretnénk”

Dr. Hazay Máté
szakorvosjelölt

Dr. Hazay Máté (27), szakorvosjelölt, szülész-nőgyógyásznak szerencséje van, mert szülei segítik, ám mint mondja, legtöbb kollégája nem ilyen szerencsés.

„Felemelő dolog kismamákkal dolgozni, a sikerélmények doppingolnak, már csak ezért is érdemes mindennap bejárni dolgozni. Amíg lehet, szeretnék Magyarországon maradni, de hosszú távra tervezni, családalapításban, lakásvásárlásban, hitelfelvételben gondolkodni képtelenség. A szüleim sok mindenben tudnak támogatni, amiért kimondhatatlanul hálás vagyok nekik, hiszen a kollégáim nagy része vagy hónapról hónapra él, két-három másodállást, plusz ügyeleteket vállal a megélhetésért, vagy családostul csomagol. Az ösztöndíjprogramban mindenképp értékelendő, hogy az egészségpolitika a régóta mélyülő válsághelyzet megoldására végre konkrét anyagi felajánlást tett, de ez csak félmegoldás. Hosszú távra ugyanúgy nem lehet tervezni vele, ahogy eddig. Ideig-óráig jó, de nem kínál életpályamodellt, éppen ezért jelentős visszatartó ereje sincs. Stabil, kiszámítható jövőt, tisztességes munkáért cserébe tisztességes fizetést szeretnénk.”

„Ez nem anyagiasság”

„Egy kedves barátom gyermekkorában a plüssmaciját is megoperálta a konyhaasztalon, amikor „súlyos beteg” volt, és már nem volt mit tenni. Nekem nincs ilyen kedves történetem. Egyszerűen érdekelt a biológia, az anatómia, szerettem volna segíteni az embereken, és a kézügyességem is jó volt. Azt gondoltam, ha az élet úgy hozza, sebészként is megállom majd a helyem, de családcentrikus nőként sosem szerettem volna hasi sebészként vagy traumatológusként nagy karriert befutni” – mondja Judit, huszonkilenc éves szakorvosjelölt.

„Szeretnék Magyarországon dolgozni, hiszen itt él a családom, ide kötnek a barátaim. Még van néhány évem a szakvizsgáig, addig mindenképpen itthon maradok, de utána lehet, hogy elgondolkodom néhány év külföldi munkavállaláson. A köztudottan többszörös fizetések mellett a nemzetközi tapasztalatszerzés is nagy előnyt jelent a későbbiekben. Ez nem túlzott anyagiasság, pusztán racionalitás. Itthon még pluszmunkákkal és szülői támogatással is csak hosszú évtizedek alatt lehet összespórolni a lakásra valót. A külföldi éveket követően viszont itthon praktizálnék.
A rezidensösztöndíj-program a jelenlegi körülmények között nem más, mint „aranyos” kezdeményezés. Továbbra sem nyújt megfelelő alternatívát a kivándorlással szemben, mert a juttatás túl kevés, a feltétel pedig túl sok – és a rezidensek közül is csak egy szűk réteget érint.”

 
„Nem a legjobbak mennek orvosnak”

Íme egy ember, aki már döntött: ifj. Dr. Dolinay Tamás (36) a University of Tennessee tüdőgyógyász szakorvosaként dolgozik – Amerikában.

Ifj. Dr. Dolinay Tamás
tüdőgyógyász szakorvos

„Öt éve vagyok szakorvos, hat külföldi egyetemen tanultam és dolgoztam, és sohasem kellett szégyenkeznem a tudásom miatt. Mentoraim segítségével kerültem dr. Augustine Choi laboratóriumába a University of Pittsburgh-be, majd a Harvard Egyetemre. Megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, egy éve pedig a belgyógyászati szakvizsgámon is dolgozom a University of Tennesseen. Élvezem a kétlaki életet, de családdal ez biztosan nehezebb lesz: ettől függ, hogy hazamegyek-e.
A magyarországi rezidensek helyzetén alapvetően nem az egyszeri béremelés fog javítani. Mivel nincsenek rendezett munkakörülmények és hiányzik a megbecsülés, már most is kevesen választják az orvosi hivatást. Ezt egyébként jóval nagyobb problémának tartom, mint az elvándorlást. A magyar rezidensképzés körül kialakult feszültségek nem elsősorban a rezidensekről szólnak: egy nagyobb szakmai és társadalmi probléma jelei. A szakszemélyzet képzése csak kullog a technikai vívmányok által nyújtott lehetőségek mögött, nincs társadalmi konszenzus arról, milyen szintű egészségügyi ellátás járjon alanyi jogon az állampolgárok számára. Ehelyett a döntést az egészségügyi dolgozók kénytelenek meghozni, ami a konfliktusok melegágya. A gyógyítók és betegeik érdekeit sikeresen szembeállították, ami bizonytalansághoz vezet és ahhoz, hogy nem a legjobbak választják az egészségügyi pályát. Amennyiben kiemelten akarják támogatni a rezidenseket, teremtsenek élhető munkakörülményeket, tanítsák őket azok, akikre felnézhetnek és akiket becsülnek a betegeik. Ezt sokkal nagyobb motivációnak látom egy egyszeri béremelésnél.”

    

Exit mobile version