A hír: Őrizetbe vettek a délnyugat-franciaországi Bayonne városában egy mentőorvost, akit azzal gyanúsítanak, hogy legalább négy idős beteget ölt meg a kórházban. Az ápolószemélyzet vette észre, hogy az utóbbi öt hónap alatt négy gyanús haláleset következett be a kórház sürgősségi osztályán, s ezt augusztus 9-én jelentették vezetőiknek. A páciensek mindegyike élete végén járt, de mindnyájukat a sürgősségi osztályra szállították, ahonnan átkerültek volna egy „elfekvő-intézetbe”. A rendőrség „előre megfontolt szándékkal elkövetett szándékos emberölés” gyanújával indított előzetes nyomozást. Az aktív eutanázia számos esete kényszerítette gondolkozásra Franciaországot az utóbbi tizenöt évben. Még élénken él az emlékezetben Christine Malevre esete: az ápolónő hat gyógyíthatatlan beteg életét rövidítette le, s ezért 2003-ban tíz év börtönbüntetést kapott. Doktor Frédéric Chaussoy egy végtagok bénulásában szenvedő fiatalembert segített át a halálba injekcióval 2003-ban. A fiatalember, Vincent Humbert előzőleg a köztársasági elnöktől követelte, hogy biztosítsák a „halálhoz való jogát”, ám elutasításba ütközött.
Für Anikó véleménye: Na, ez aztán a hamleti dilemma! Nem is tudom, hogyan lehetne „jól” hozzányúlni ehhez a kérdéshez, de hála Istennek, nem nálam van a bölcsek köve, így minden súlyosabb felelősség nélkül engedhetem szabadjára a gondolataimat – végül is ez csak az én különvéleményem.
Általában nehezítem a helyzetemet azzal, hogy ha vitás kérdésekben megfogalmazódik bennem valami, rögtön felötlik, hogy a véleményemnek az ellenkezője is igaz lehet.
Sőt, valaki más számára az az álláspont akár ugyanannyira határozott és megalapozott, mint számomra a sajátom. Azt hiszem, az esetek és az élet túlnyomó részében akkor csináljuk jól, ha úgynevezett „igazságaink” nem megfellebbezhetetlenek.
Arról nem is beszélve, hogy csak így tudunk tanulni, önmagunkhoz képest előrelépni.
Számomra mindig élmény, ha valaki meg tud győzni, érvekkel két vállra fektetni mégoly szilárd álláspontomat.
Az eutanázia témájával az a legnagyobb baj, s azért szinte lehetetlen „középutas” igazságra jutni, mert a két fél érdekei végletesen ellentmondásosak.
Ott az orvos a hippokratészi esküjével meg az egész egészségügyi apparátus… tagjai arra tették fel az életüket, hogy a hozzájuk fordulók, a páciensek életét az utolsó, sokszor az utolsó utáni pillanatig megvédjék.
És ott vannak a betegek, akik élnek is ezzel, akiknek többségét ez a hozzáállás segíti hozzá az egészséghez, vagy legalábbis a betegség súlyosságától függő optimális állapothoz.
Aztán ott van a betegek kisebbsége, akik számára nem létezik ez az optimum, akiknek az élet egyenlő a növények szintjére redukálódott öntudatlan vegetálással. Hónapokig. Évekig. Vagy ami még sokkal rosszabb: mentálisan teljesen egészségesen végigjárják a fizikai leépülés stációit, sokszor elviselhetetlen fájdalmaktól kísérve, mindeközben pontosan tudni, hogy mi lesz a vége. Hogy feltartóztathatatlan. És közülük csak kevesekkel történik meg a csoda, hogy testi szenvedésüket isteni békével tűrjék, hogy nyugodt szívvel nézzenek szembe a számukra megváltást jelentő halállal, ami lehet, hogy csak sokára jön. Nagyon sokára.
Lehet, hogy már korábban érkezne, ám az orvosoknak és ápolóknak mindent, de mindent meg kell tenniük, hogy távol tartsák. Nos, ilyenkor ki mondja meg, mi legyen? Kinek van igaza? Kinek lehet és kell határoznia ebben a helyzetben?
Nem a szenvedő szava a legfontosabb, aki pontosan tudja, hogy menthetetlen, és lélekben vagy öntudatlan kómában réges-régen felkészült a halálra? Ha már ő maga kéri, könyörög érte, kinek a szava számít? Ki mondja meg? Ki meri megmondani?
A szóban forgó mentőorvos és a többi önjelöltek merték. Nem csak megmondani, meg is tenni. Megtenni azt, amit a szenvedők legjobban áhítottak, vagy amiről ők azt gondolták, hogy a szenvedőknek a legjobb. Átsegítették őket oda, ahol már semmi sem fáj, se testnek, se léleknek. Segítettek. Legalábbis ők így hiszik.
Azt tették, amit a lelkiismeretük és meggyőződésük diktált. Borzasztó – mondjuk. Az. De kinek is? Nem így volt mindenkinek a legjobb?
Elsősorban a betegeknek, de a hozzátartozóknak sem kellett végignézniük tehetetlenül a szeretett családtag szenvedését és megállíthatatlan leépülését. Nem kellett nekik vagy az államnak súlyos pénzeket áldozni az elfekvőre. Hogy morbid legyek, nem érkezett reklamáció. Merem mindezt leírni úgy, hogy adott helyzetben én is szívesebben szeretnék minél előbb odaát lenni.
És ott van Hollandia példája, ahol az eutanázia legális. Akkor abban az országban „ördögök” az ezt gyakorló orvosok? Meggyőződésem, hogy nem tennék, ha szikrányi remény is volna a gyógyulásra.
No és ez az, amiben nem lehetünk száz százalékig biztosak soha. Hogy valaki nem játszik-e önjelölt istent, és egyáltalán, mi az a pont, amikor ember emberrel ezt megteheti? Ki mondja meg? Ki mondhatja meg?